Itt van a következő! Demótestvér megérkezett ♥

Azt hittem, a szülésig lesz még időm egy köztes bejegyzésre, amiben a nyárról írok majd (amúgy nincs túl nagy meglepetés: először hideg volt, aztán túl meleg, rohadtul nem élveztem, és főleg orvosoknál jártunk nyaralás helyett), de pillanatok alatt elszaladtak a napok. Még mindig nem teljesítettem az előre összeállított listámat, de már nem is fogom, mert mindent elhomályosít a tény, hogy itt van velünk az újabb gyönyörűség. Mindezt a kórházi ágyról kezdtem leírni, de hamar feladtam, mert a babakórus nonstop aláfestő zenét szolgáltatott, amitől már a második napon tikkelni kezdtem kicsit – ennyit arról, hogy kipihenem magam, mielőtt hazamegyek. Amúgy is kicsit gyengeelméjűnek tartottak, mert nem elég, hogy sminkelve érkeztem a szülőszobára, ráadásul folyamatosan mindenfélét kérdezgettem, majd ezek után előkaptam a laptopomat… Nem nekem szánták az ’Év Újdonsült Anyukája” díjat, na.

Nem mintha ez különösebben eltántorított volna, az arcpír használatát például határozottan megerősítve éreztem, mert a Babu érkezése utáni másnap a dokim rögtön dupla adag vasat javasolt, mikor meglátott (még nem volt időm a kencefice hacacáréra). Azóta sajnos itthon is a naturál stílus maradt, sokszor még délben is hálóingben, Cindy Lauper frizurával korzózom, és még Peti is bevallotta, hogy harminckét évesnek tűnök (több vagyok), pedig mindig huszonhatnak mondott. Ez igazán szíven ütött, ha már ő is így látja – némileg elfogult – akkor minden elérhető kozmetikumot sürgősen magamra kellene kennem.

Ami a legfontosabb az életben, az viszont éppen a mózeskosárban szuszog – miután jóízűen telibe hányta a nyakamat, és felsírta a rendkívül jól alvó nővérkéjét. Ez amúgy nem jellemző rá (egyik sem), mert nyugodt, kooperatív baba. Kicsit aggasztott is, hogy túl sokat alszik, de határozottan fejlődik, úgyhogy immár kétgyermekes, rutinos anyukaként nem diagnosztizálok azonnal mindenféle rettenetet.

Lettike (hivatalosan Letícia) nagyon apró, 2870 grammal született, de az elmúlt másfél hétben sikeresen „felette” magát 3100 grammra, szerintem nem sokáig kell a mérleg, szemmel látható a gyarapodás. Bizonyos dolgokat tényleg sokkal lazábban vesz az ember a második gyereknél, a szemem sem rebben, ha csak háromnaponta fürdik (az orvosi útmutatás is megerősített ebben, amíg nem küldöm szénbányába, és száraz a kis bőre, addig nem kell többször), és a sterilizálás sem olyan szintű, mint anno Olívkánál. Úgy tűnik, a kutya is hasonló állásponton van, meg sem lepődött, mikor újabb porontyot hoztunk haza, szagmintát vett, majd lefeküdt a helyére és elkönyvelte, hogy „na már megint”. Igaza van, lehet, hogy én látom rosszul, de a csajok igazi ikertornyok, folyamatosan azt érzem, mintha visszarepültem volna az időben, annyira döbbenetes a hasonlóság. Demóbaba is jól fogadta a konkurenciát, puszilgatja, de résen kell lenni, mert nagyon szeretné alaposan megvizsgálni. A múltkor egy pillanat alatt letörölte a tejmaradványokat a Picike arcáról, leleste a technikámat, csak kevésbé finomra sikerült a kivitelezés. Azt is kifigyelte, hogy a testvérkéje egyre több plüssjáték boldog tulajdonosa (Boldog Jolán nyuszi, Imhotep ikeás múmia, Nagy Károly pingvin és társaik), amiket ő egyrészt el akar lopni, másrészt a saját cuccait is bedobálja. Szegény húgát tegnap például két Angry birds-ös disznóval is fejbe küldte (még szerencse, hogy nem a többkilós zenélő golyóval, amivel egyszer engem tisztelt meg), azóta azon jár az agyam, milyen palánkot húzzak a kiságy rácsai elé. Jó megoldás persze nincs, egyszerűen másodpercekre sem szabad levenni róla a szememet, akkor talán megmarad a barátkozás az életre nevelés szintjén, és nem lesz nagyobb gond.

Sokan kérdezgetnek, hogy lehet két ennyire kicsi gyerkőccel bírni, de erre több okból nem tudok helyes választ adni (azon túl, hogy nincs időm rá). Egyrészt még irreálisan sok segítségem van, Peti itthon van, és a nagymamák is örömmel jönnek, ha szólunk. Másfelől Lettike egyelőre egy imádnivaló, lajhárral ötvözött piranha: vagy alszik, vagy eszik (de durván), ezért azt hiszem, ez is nagyon kellemes kezdeti állapot, bár tény, hogy éjjel előszerettel van ébren, legalábbis sokkal aktívabb, mint napközben. Ha kicsit többet alhatnék, mondjuk legalább négy órát egyhuzamban, és egy napon belül akadna még pár plusz óra, semmi gond sem lenne. A kaotikus állapotok rajtam kívül a lakáson hagyták a legmélyebb nyomot, bátran kijelenthetem, hogy ilyen szintre még sosem süllyedtem. Az, hogy nem ágyazok be, teljesen helyénvaló: mivel megszűntek a napszakok, ez valóban olyan úri huncutság, amit nyugodt lélekkel engedek el. Az viszont, hogy minden helyiségben ezerféle tárgy hever szanaszét (danke schön Miss B.Olívia) és ellep minket a kutyaszőr, morzsa… (danke schön Kalinka) az túlmutat a gyenge idegrendszeremen, nem tudom, hogy fogom ezt feldolgozni hosszú távon. Valószínűleg sehogyan sem, és ha beáll egy viszonylag stabil napirend, mert végre nem egy újszülött diónyi méretű gyomra lesz a konkurencia, akkor éjszakai takarítóvá válok. Amúgy Olívka születéséhez képest most sokkal kevesebb a változás olyan szempontból, hogy másfél éve erről szól az életem, nem egy teljesen új világba csöppentem, mint akkor. A szülésnél is talán az volt a legnehezebb, hogy három napot külön kellett töltenem a kis családomtól, hiába jöttek be minden nap meglátogatni. A kiszabott két óra alatt Tornádó kisasszony folyamatosan oda-vissza sprintelt a folyosón, mindenkinek pacsit és puszikat osztott, ezzel egy kisfiút olyan szinten halálra rémítve, hogy sosem felejtem el azt az arcot, sajnos rettenetesen röhögök azóta is. Az utolsó nap még nem volt biztos, hogy hazaengednek, ezért reggel hattól elkezdtem a nővérek szisztematikus zaklatását, szerintem a végén már akkor is hazaküldtek volna, ha ebolás vagyok, szemmel látható megkönnyebbüléssel búcsúztak tőlem.

És milyen volt maga a szülés? Arról a következő posztban írok majd, ahol egy átfogó összehasonlítást készítek a Szent Imre és a Honvéd Kórház közötti különbségekről.