Hogyan ne szokjunk be az oviba – egy lázadó hároméves memoárjai

Augusztus vége vegyes érzelmekkel telt, Lettike szülinapja – ami szinte a hónap vége – elkerülhetetlenül jelezte, hogy hamarosan neki is elkezdődik az ovis élet. Sejtettük, hogy nem lesz egyszerű a beszokás – ahogy az óvó néni nagyon helyesen megjegyezte: neki más típusú a kötődése. Mitől vagy kitől más? Mondjuk úgy, hogy az „átlag gyerektől” eltérő. Régebben azt hittem, hogy csak egy bio pillanatragasztó van a háztartásunkban, a kutya, akinek Patex lett a második neve, mert néha átesek rajta, annyira hozzám tapad. Lettike viszont totyogó kora óta erős versenyben van vele, néha úgy jutottam A-ból B-be, hogy szinte végighúztam a lakáson, mert semmilyen finom módszerrel sem lehetett leszedni a lábamról. Egész groteszk jelenetek bontakoztak ki, amikor az akkor épp szobatisztává váló Olívka azt ordította, hogy pisilni kell neki, én meg a kis lajhár csatolmányommal próbáltam sprintelni, hogy segítsek a nagylánynak.

Az sem könnyítette meg a beilleszkedést, hogy Lettit eleve sokkal kevesebbet hagytuk másnál, másra, mint Olívkát, szinte soha, és a járvány sem segítette elő a szocializációt (ezzel nem csak mi küzdöttünk amúgy). Ráadásul nagy meglepetésként ért a hír, hogy az ő csoportjukban a mélyvíz módszerrel ment a beszoktatás, azaz az összes kicsi egyidőben, és akár azonnali ottalvással kezdte az óvodát. Persze előtte héten volt egy közös játék délelőtt, és az első három napban tízig bent lehetett maradni a gyerekekkel, de utána picsipacsipuszipá.

Lettike ezen annyira megdöbbent, hogy első nap még el is aludt, sőt, evett is, bár előtte megfenyegetette az óvónőt, hogy semmit sem fog ezekből megtenni. Aztán éhes lett és kidőlt, így viszonylag jól indult a történet.

A reggeli amúgy vicces volt, akkor még bent lehettem én is, a következő jelenet zajlott. Drága kincsem lelkére kötöttem, ha valamit mondani szeretne, vagy baj van, hangosan jelezze, mert sok a gyerek, nagy a zaj, nehezen hallja meg az óvó néni. Lettike nem felejtette el az anyai jótanácsot, miközben mindenki az első ovis kiflicsücsköt majszolta, a hatalmas csöndben egyszer csak elbődült, mint egy katasztrófavédelmi sziréna: Óvó néni!!! Kalika nem ehet ám csokit, mert a kutyák meghalnak tőle. Az a baj, hogy csak én röhögtem. Második nap már határozottan kevésbé volt lelkes, és amikor harmadik nap is mentünk, pontosan tudta, mi vár rá, ezért amíg bent lehettem vele, már akkor is szomorkodott. Ezután hétvége következett – számára csalfa remény, hogy ennyi volt – majd hétfőn beütött a NAGY ÖSSZEOMLÁS.

Egy évvel ezelőtt nagyon büszke voltam magamra, hogy csak egyszer sírtam, mikor Olívka beszokott, azt is éjjel, egyedül. Na, most én is nagyon igyekeztem kifelé az öltözőből, hogy nehogy meglássa a pindúr, mennyire megszakad a szívem, a kedves gazdaságis hölgy vigasztalt, mert félő volt, hogy nagyobb bömbölésbe kezdek, mint a teljes kiscsoportos állomány. A következő napokban ott kószáltam félkilométeres körzetben, vagy itthon gubbasztottam, nehogy bármi baj legyen. Természetesen amikor muszáj volt elmennem a város túlsó felébe, hogy lezárjam a régi munkaviszonyomat, a megbeszélés második percében hívtak, hogy fáradjak be a gyermekért, mert semmilyen ember által ismert módszer sem nyugtatja meg. A cumi kategorikusan ki van tiltva a csoportból, de neki már a harmadik napon odaadták, és még ez sem segített. Taxiba vágtam magam, de így is 40 percig tartott, mire megérkeztem, addigra már kókadtan lógott az óvónő ölében. Hazafelé úton úgy ugrált, mint a világ legboldogabb kisnyulacskája, hát persze, ingyombingyom rájött, hogy a varázstelefonnal oda lehet hívni anyát. Másnap négyszer mentem el az óvodába, először amikor bevittem őket, másodszor délben, titokban: megbeszéltük, hogyha nagyon sír, hazaviszem ebéd után, de elaludt, ezért csöndben elsettenkedtem. Voltam olyan vagabund, hogy naivan belevágtam egy banki ügyintézésbe, aminek szintén a második percében hívtak, snitt, visszatekerés, tegnapi jelenet újravéve, round three. Negyedszer pedig visszamentünk Olívkáért szundi után, mert nem akartam felkelteni, így aznap letudtam egy kisebb gyalogostúrát.

Arra jutottunk – főleg én – hogy bár mindennél jobban imádom a gyerekeimet, de ha nincs konkrét katasztrófa, akkor inkább ne hívjanak. Egyértelművé vált, hogy Lettike igen gyorsan tanul, és nem fél használni a tudását. Mikor alvás után mentem csak érte, sztrájkba fogott, nem evett, alig ivott, nem aludt, és persze sokat sírt, de egyre inkább szakaszosan. A nővére végtelen cuki volt, átment hozzá megvigasztalni, de őt sem engedte magához közel, mindenkit ellökött. Minden reggel egy rémálommá vált, ahogy kinyitotta a szemét, azt kérdezte, megyünk e az oviba, ha igent mondtam, onnantól sírt. Sírt a kakaóba, sírt az úton, sírt a csigáknak, sírt a kapunál, rettenetes volt. Egész nap nevelési könyveket böngésztem és az interneten kutakodtam, mit lehetne tenni, hogy könnyebb legyen mindegyikünknek, mert én is használhatatlan voltam, csak azon pörgött az agyam, mi lehet vele.

Dícséretemre váljék, egyszer sem mentem az udvarhoz, hogy meglessem, pedig minden idegszálam azt ordította, hogy nézzem meg mi történik, és mentsem meg, ha kell, de tudtam, hogy ez a pokolba vezető út lenne mindkettőnknek.

A harmadik héten betegek lettek – gyakorlatilag a teljes óvoda kidőlt – és váratlan fordulat történt: hiányozni kezdett neki a közösség. Kérdezgette, mi lehet bent, ki beteg még, és mikor két hét múlva az ovis fotózásra bevittem (akkor már majdnem tökéletesen meggyógyult, bemehettünk félórára), szinte alig akart hazajönni.

Onnantól kezdve fokozatosan simábbá vált az egész reggeli rutin, mikor Peti vitte őket, egyáltalán nem sírt, semmi gond sem volt, utána már nálam is csak a csimpaszkodás maradt meg. Biztos vagyok benne, hogy elképesztően nehéz volt neki, de egyre inkább hozzátett egy kis előadást, percre tudta, mikor megyek érte, bekészített egy széket az ajtóba, odacsücsült és látványosan és sírni kezdett.

Egyszer éppen ez egyik csoporttársa anyukája jött szembe velem a kapunál, és mesélte, hogy milyen vidám Lettike, boldogan játszik: mire beértem a csoportszobához, már ott zokogott az előkészített pozícióban. Az óvónő pedig egy másik alkalommal felvette videóra, ahogy ül az ágy szélén, álmosan kókadozik, aztán ahogy észrevette, hogy figyelik, azonnal duzzogó szurikátává vált, csakazértse alszom!

Azóta éles váltással eljutottunk oda, hogy „szeretem az ovit!, mikor megyünk már az oviba?” felkiáltásokkal indítja a napot, bár pont most megint kisebb hullámvölgyben van, mert hosszú volt az őszi szünet. Már csak akkor nem eszik, amikor nem szereti az adott ételt, és az alvás is többször összejön, sőt, már barátokat is szerzett, úgyhogy határozottan alakul a dolog.

Ráadásul eltelt az első két, ismerkedős hónap, egyre több konkrét aktivitást szerveznek nekik is, az ovis sportnapon szárnyalt, most pedig az őszi kiállításra készülnek.

Remélem így marad a helyzet, vagy csak jobb lesz, olyan, mint Olívkánál. Ő azonnal ovis üzemmódba kapcsol, ahogy belépünk az épületbe, végigveszi pontonként a teendőket: öltözködés, kézmosás, medveölelés anyának, egy gyors integetés és már vissza se néz.

Végül egy rövid kis gyöngyszem Lettike öntudatáról és önazonosságáról: éppen lefektettem, de nem akart együttműködni, azt szajkózta, hogy semmi. Kérdeztem tőle: Lettike, te nihilista vagy? Nem! Akkor materialista? Nem? Egzisztencialista? Nem! Hát akkor mi vagy? LETTISTA!