Demóbaba oviba megy

Hihetetlen, hogy még a demóbaba oldal facebook leírását sem tudtam átírni, mire a nagylányom oviba kezdett járni. Ott még egy kilenchónapos baba napjaival kecsegtetem az érdeklődőket, ami három éve volt aktuális, de ez nem azt jelenti, hogy betegesen lusta vagyok, hanem csak azt, hogy a napok elképesztő tempóban futnak el – velünk és mellettünk.

Ahogy azzal minden pszichológus és szülő „ijesztgetett”, az oviba lépés az első és egyik legnagyobb elválás az anya és a gyerek között. Ennek megfelelően már egy éve ezzel nyomasztottam magam, tájékozódtam, olvastam, abban a biztos tudatban, hogy a gyakorlat úgyis mindenben más lesz, és még abban sem lehettem biztos, belőlem mit vált ki az elszakadás, pláne abban, hogy Olívka mit lép rá.

Így is lett, ő egyfelől példa gyerek: hathónaposan jött ki az első foga, egyévesen járt, 10-12 órát alszik éjjel… Másfelől teljesen eltér a normától, van benne egy jó nagy adag különcség exhibicionizmussal és megdöbbentő lényeglátással vegyítve.

Nálunk háromnapos beszoktatással kezdik az óvodai életet, első nap egy-két órát van bent a kicsi, a szülő csak rövid időre megy el, és nem túl messzire, amúgy együtt játszanak. Másnap kicsit hosszabb a bent töltött idő és anya/apa tovább eltűnik. Harmadnap már ott is ebédel a delikvens, csak utána jönnek érte, de délelőtt még jut egy óra közös játékra. Ha ennek vége, irány Mordor, ottalvás, puszipá a csoportszoba küszöbén, amit külön meghitté tesz a maszk, de legyen, ez van.

Mi erre kifejlesztettünk egy sajátos módszert: az ovi sarkánál rommá puszilom Olívkát, kiépítjük a védelmi rendszert, és mielőtt belép a terembe, jön a nagyölelés!!!! Egy napig röhögtem, mikor egy esős napon rutinból megölelgettem, aztán egyperces döbbent csendben nézett rám, mert olyan vizes lett, hogy át kellett öltöztetnem.

Hogy viselte a beszokást? Nagyon jól, amiben kicsit bíztam is, de arra azért nem számítottam, hogy mikor legelső nap lélekszakadva rohanok vissza húszperc után, már a folyosón hallom, ahogy az óvó néninek magyaráz: „Képzeld, a Kalika nem tud vécébe pisilni és kakilni, ezért kell sétálni vinni!” Kicsit megnyugodtam, de azonnal rádöbbentem, hogy bármikor bármilyen „fun fact” nyilvánosságot láthat a családunkról. Másnap már ott is ebédelt, beelőzve a protokollt, és ragaszkodott hozzá, hogy az azt követő napon bent alhasson. Ez azért nem sikerült, mert utólag kiderült, hogy olyan hercegnőt neveltem, akihez képest a „Disneyösszes” is piskóta. Nagyon szépen alszik, csak legyen: szemtyű, hely a legsötétebb sarokban, saját párna, cumi, már csak a pálmaággal legyező szolgák hiányoznak. Pár napon belül már két alvókával nyomta, hiába előírás az egy, inkább bölcsen megengedték neki – azóta teljesen magától elengedte a másikat. Szerencsére a saját ágyát még nem vitette be, de ha lenne rá lehetőség, nem kétség, hogy azt is kérné.

A kezdeti, idilli időszak után beütött a realitás: önmagától teljesen szokatlan módon állandóan rajtam kezdett lógni (minden értelemben), az alvás hol sikerült, hol nem, volt, hogy szisztematikusan fel akarta ébreszteni a többieket is, de itt határozott közbelépés történt. Itthon durva testvérféltékenység bontokozott ki, ami előtte szintén ismeretlen volt. Azóta kicsit enyhült a helyzet, de az elején szó szerint egy percre sem hagyhattam egyedül őket, azonnal verekedésbe torkollott a dolog. Azóta Lettike is sokat fejlődött önvédelem terén, sőt, már rajtakaptam azon is, hogy ő kezdte a balhét, de nem kérdés, ki a fő ludas. Emellett beépült pár cifra káromkodás is a szókincsükbe, amit igyekszek nem észrevenni, mert minél jobban tiltom, annál viccesebb. Le se merem írni, miket mondtak, először azt hittem, nem hallok jól, teljesen megdöbbentem, illetve Olívka fejlesztett egy saját csatakiáltást: Dizzsin dazzsan! Olyan ez, mint a Haka maori harci tánc, ha meghallom, szempillantás alatt ott kell lennem, mert azonnal indul a támadás. Sajnos Lettike is átvette, annyira, hogyha valaki a játszótéren bármilyen játékára – főleg ha a motorra – szemet vet, azonnal elé áll, és az arcába kiáltja. Roppant kellemetlen, mert a másik szülő ugyan nem érti, mit mond, de a hangsúlyból egyértelmű, hogy a gyereke el lett küldve melegebb tájakra.

Arra nagyon büszke vagyok, hogy csak egyszer bőgtem az egész beszoktatási process alatt (este, titokban, mikor már aludtak), amikor Olívka a negyedik nap végtelen szomorúsággal mesélte, hogy fent ragadt egy alagút tetején, gondolom az óvó nénik nem szedték le fél másodpercen belül, ahogy én tettem volna. Azt mondta: „Csak ültem, ültem és te nem voltál ott. Rád gondoltam anya, nagyon hiányoztál.” Megszakadt a szívem, ahogy elképzeltem, hogy csendben búsul, azóta edukáltam, hogy hangosan kiabáljon, ha segítségre szorul.

Amúgy nagy félelmem volt, hogy nem tudja megvédeni magát, de ezen sem kell tovább aggódnom. Az a szabály, hogyha megérkezik a szülő, a gyerek csak akkor mehet ki hozzá, ha elpakolta, amivel éppen játszott. Na most a művésznő körülbelül negyven plüssállatot helyezett el egy kupolás forgófotelben, és érezte, hogy ezt bizony sok idő a helyére tenni. Nagyon szaladt volna már hozzám, ezért szépen libasorba állította a kis pajtásait, és egyesével kidelegálta, ki, mit, hová tegyen. Perceken belül készen lettek, végül is ezt kérték, nem?

Lettike sem könnyíti meg a ki/bejövetelt, egyesével kell kihúznom minden öltözőszoba/aranyhalas akvárium/gyerekek által készített kiállítás elől. Volt, hogy teljes pánikban kerestem, mire az egyik vécében találtam rá, tele szájjal vigyorgott a behúzott függöny mögött. Mindenáron kezet akar mosni, ami nem baj, csak minden csuromvizes lesz, mert a kicsi csapot könnyen kezeli, és a szappannal sem takarékoskodik. A csoportszoba neki maga a Paradicsom, ahová mindenáron beszeretne jutni, ezért amíg Olívkától búcsúzom vagy üdvözlöm, addig nagyterpeszben, kisebb oldalkitörésekkel kell megakadályoznom, hogy berohanjon. Közben jó lenne az óvó nénivel is beszélni pár szót néha, erre akkor van esély, ha Peti is ott van, vagy ha szorosan bekötözöm a babakocsiba. Utóbbit csak reggel visszük általában, és amíg jó idő volt, kint hagytam inkább az előtérben, amúgy is szűk az öltöző, kevesen lehetünk bent egyszerre, nem akarok plusz barikádokat építeni. A kisasszony kívülről fújja az összes mondókát, dalt, amit a nagytesó tanult, és még a tornaóra mozdulatait is hűen követi (kedvencem a bukfenc és a „cigánykerékezés”, ahogy Olívka nevezi).

Mik az előnyök? Miss Óvoda 2020 egyre szebben, önállóbban étkezik, és itt az étkezésen van a hangsúly! Rettegtem, hogy éhen fog halni, mert a nemevés – főleg régebben – az egyik legnagyobb gond volt. Úgy tűnik, ebből a szempontból sokat segít a közösség, ebben reménykedtem, de nem voltam benne biztos, hogy jó irányba alakul a dolog. Az első hetekben igen jó eséllyel nem is nagyon evett – a beszámolók, és az ad gyanakvásra okot, hogy hazafelé tripla adag uzsonnát betolt, amit a játszótéren fél csomag keksszel fojtott le, majd másfél óra múlva bőségesen megvacsorázott.

Barátai eddig is akadtak, de most teljesen más, hogy ilyen sok és állandó jellegű játszótársak kerültek az életébe, kívülről fújom én is az összes gyerek nevét, vezetéknévvel együtt. Rengeteget beszél, néha meglepődök, milyen választékosan, a káromkodás mellett sok jó is ragadt rá szerencsére. Nagyságrendekkel önállóbb lett, nem mondom, hogy a házimunka felesküdött őre, de néha rajtakapom, hogy párhuzamba állítja a cipőket, és ha valami nem olyan sorrendben van, „ahogy kell”, azonnal korrigál.

Az óvodáig tartó oda-vissza séta se rossz, de néha ezért szívesen kihagynám. Peti fél 8-ra jár dolgozni, és mivel Olívkát nem akarjuk fél 7-7 felé bevinni, én tudok csak vele menni, ami azt jelenti, hogy Lettike is csatoltan velünk tart. Délután ugyanez, mert minél előbb haza szeretném hozni. Különösen izgalmas az út, amikor esik az eső. Minimanó beszíjazva a babakocsiba (jönne ő gyalog, csak az húsz perc plusz lenne), esernyő a kezében, Olívka rendíthetetlenül satuba fogja az én kezemet, a másikban ő is esernyőt tart. Nekem se ártana, csak akkor ugye mivel tolom a kocsit. Vagy rommá ázom, vagy csakazértis fogok egy nyamvadt ernyőt, így viszont hassal tolom a járgányt, amivel viszont baromi nehéz irányítani.

Ha kismotort viszünk délután, akkor hazafelé mindketten roboghatnak – Lettike már odafele is – cserébe a körülbelül 600 méteres távon fél kilót fogyok a stressztől, mert ugyan nagy úttest csak egy van, de mellette rengeteg kicsi akad, sok-sok padkával, járókelővel fűszerezve. Ne menj gyorsan! Állj meg! Gyere, gyorsan kapjuk el a húgodat! Ne üssd el a nénit! Állj, megtörlöm az orrodat! Ne sírj, megigazítom a sapkát, sálat! Ne sírj, meggyógyul, mindjárt jobb lesz! Igen, szedhetsz kavicsot! Nem baj, kapsz másik kiflit, nem üti el az autó!

A Lettikével töltött délelőttök viszont igazi jutalomjátéknak számítanak, ahogy ő szokta mondani: „Aranyos kis tündér vagyok!” Tényleg az, még a dackorszak kellős közepén is, és az is plusz könnyebbség, hogy ilyen „nagy” gyerekkel sosem voltam sokat kettesben, egy lassan két és féléves hölggyel már nagyszerűen lehet hosszan sétálni, beszélgetni, minden fűszálat kielemezni. Aztán alig várom, hogy a másik dáma is hazaérjen, akkor vele vitatom meg az élet nagy dolgait, például hogy a gyümölcsös, messzi templomba szeretne menni (Karnak), ahol lámpa van a bácsi fenekében (II. Ramszesz tömjénáldozatot mutat be és libációt végez I. Széti felé).

Akkor milyen az ovi? Néha nagyon vidám, néha kicsit szomorú, sokszor izgalmas, millió kérdésem lenne, amire alig kapok választ, de tudom, hogy jó helyen van. Onnan tudom, hogy ugrálva jön velem végig odafelé, és amikor itthon játszanak, azt mondja Lettikének: „Érezd magad jól kincsem, szundi után jövök érted, puszi!”