Ki szobát cserél, könnyeket arat

Tudtam, hogy a lakás szétverése nem Benny Hill show lesz (bár bizonyos értelemben pont az lett), de erre a rettenetre nem voltam lelkileg felkészülve, bármilyen rutinos mélypesszimizmussal indultam neki. A falainkban az a legviccesebb vonás, hogy vagy betonból, vagy téglából, vagy gipszkartonból vannak, teljesen kiszámíthatatlan összetételben, emiatt egy szög beveréséhez is ütvefúró kell adott esetben. Ilyen célszerszámuk viszont nincs, ezért a munka javát egy napba kellett sűríteni, mert így tudtuk megoldani, hogy fúró és segítség is legyen mellé.

Peti már nyitásra a budaörsi svéd mekkába ment, hogy beszerezze a hiányzó kukkuli, pippi, tukkimukki cuccokat (már napokkal előtte svéd bútornevekkel álmodtam, pont, mint a költözés idején – most is kívülről fújom a fél katalógust), addig én Bubát a csillagalakzatba nyomorított karámba helyeztem, és nekiálltam a diszkrét mennyiségű ruhánk kipakolásának.

Az a baj, hogy mindig terhesen csinálom ezeket a projekteket, mondjuk az én hibám, ha nem lennék állapotba, nem kellene költözni meg szobát cserélni. Külön frusztrál, hogy szigorúan letiltanak minden kicsit is nehezebb dolog mozgatásáról, és tehetetlenül vergődöm a káosz közepén, miközben olyan jól odébb tudnék tenni ezt-azt… Ilyenkor történik az, hogyha nem figyelnek, kézbe veszem az irányítást, és egy-egy könnyebbnek ítélt tárgyat elkezdek tologatni, amiből legalább az egyik a lábamra csúszik, így azóta is boldog tulajdonosa vagyok egy fukszia színű körömnek (arról ne beszéljünk, milyen költői monológot adtam elő fél lábon ugrálva).

Az ebédet a félig kiürített hálószoba közepén majszoltuk el, miközben Olívka aludt egyet, és azon ábrándoztunk, hogy mivel szerezzünk nagyobb pénzösszeget, hogy soha a büdös életben ne kelljen egy pihét sem odatennünk, ha legközelebb ilyen munkákra lenne szükség.

Az igazság kedvéért tegyük hozzá, nem látom magam előtt azt a költöztetőt, akit ne űznék ki a világból a javaslataimmal, és tartok tőle, hogy egy lottóötös és egy hatosikres terhesség sem tudna visszatartani attól, hogy adott esetben ne dobjak össze egy kisebb szekrényt. El is gondolkoztam a kárrierlehetőségeimen, mint „bizzbizz szakember”, rájöttem, hogy imádok csavarhúzó géppel szórakozni. Sajnos erre volt a legkevesebb lehetőségem, bár egy másik kismama és a két kislány (Olívka és egy vele egyidős bababarátnő) segítségével azért egy nagyon egyszerű polcot összeraktuk, a Pöttöm Pannák roppant módon élvezték a tipli adogatást és a már kész részek szétverését. Sajnos Bubára különösen figyelni kellett, mert vagy agyon akarta szeretni a kis társát, vagy a puszisimiből szempillantás alatt verekedésbe váltott: ha nem voltam résen, hamar tettlegességig fajult a dolog. A kis vendégünk kekszét azért kikunyerálta, azt hittem, leszakad az arcom, rakatszámra veszem neki a különféle rágcsákat, amiket királynői mozdulattal utasít el, de ha a másik nassolnivalója kerül elő, úgy tesz, mint akit egy hete éheztetnek.

Koraestére abba kellett hagynunk a munkát (még egy gyors fúrás ide és oda után), mert nem akartuk tovább feltartani a barátunkat a családjával, és a szomszédokra is próbáltunk tekintettel lenni. Ezen a ponton már én is olyan fáradt voltam, hogyha megkérdeztek volna tőlem BÁRMIT, a hööö-n kívül semmit sem tudtam volna reagálni. Félórán át képtelen voltam öt csavart a helyére tenni a dobozba, ezzel játszottam, amíg Peti elment Kalika kutyáért, akit anyukámnál lerakatba helyeztünk (éreztük, hogy jobb, ha nem ugatja végig a napot, az még dobott volna az általános derűn).

Maradt még bőven csiszolnivaló, de a nehezén túljutottunk – gondoltuk akkor. Már másnap rájöttünk, hogy a legnehezebb szekrénysor nincs jó helyen, mert meglepően sok fényt fog el, nem éreztük a „csít”. Pünkösdhétfői programnak kitaláltuk, hogy rendezzük át az egészet (újabb barát, újabb örök hála), de előbb Olívka dobott egy olyan sírvaüvöltős előadást, hogy a biztonsági ráccsal együtt estem ki a gyerekszoba ajtaján (azt hittük hányni fog a hörgéstől, ezért nagy lendülettel indultam az edényért). Akkor én következtem a sírvaüvöltésben: miután Peti profin ellátott, és kiderült, hogy egyik térdem sem tört el, berohantunk a Honvéd Kórházba, hogy megnézzük, Babuval minden rendben van-e. Szerencsére neki semmi baja sem lett, én is megúsztam pár kisebb zúzódással, Olívka pedig úgy meglepődött, hogy rögtön abbahagyta a bömbit. Utólag kiderült, hogy három foga is kibújt, ez, és az előző napi hercehurca mellett viselhette meg szegényt, de azóta egy gyönyörű és tágas szoba büszke tulajdonosa, aki hangosan kacagva alszik el az új ágyában minden este.

Már megérte ez egész. Remélem a kistesóval is így lesz, és a kezdeti ismerkedés után csak hatványozódik majd a vidámság. Ezt úgy fogalmaztam meg (a matekzseni kitört belőlem), amin a kedves férjem azóta röhög, hogy „jajj, ezek milyen végtelenül cukik lesznek ketten, szorozd meg még eggyel!”.

A bejegyzés végére hadd szolgáljak egy jótanáccsal, bár nem szoktam ilyeneket osztogatni: SOHA ne szereljetek világító izébizéket a pelenkázó fölé! Mi odaraktuk a hold és a csillagalakú lámpákat, azóta lehetetlen pelenkázni, mert a művésznő megfordul, felpattan, és hangos óóóóóó-zás közepette birizgálni akarja őket. Ha nincs szerencsénk, közben még a felső polcot is lefejeli, nem volt jó ötlet, na. De kifúrtuk azt a rohadt falat, úgyhogy amíg itt lakunk, addig valami (bármi) ott lesz.