’Idegeit nyugtatja a gyümölcs’

Miután Buba megszületett – ezt a munkanevet adtuk neki, amíg nem tudtuk, hogy milyen nemű lesz, és azóta is sokszor így hívjuk – a konyha egyre inkább állatfarmmá változott. Nem a sertésmájas rizottóra vagy a zöldséges borjúpástétomra gondolok, amit a gourman kishölgy ebédre fogyaszt, hanem a fiókjából kidőlő bébi eszközeire. Fokozatosan nőtt az elkülönített, „steril” területe, egyre inkább átveszik az uralmat az egymással békében élő nyulak, rókák, sündisznók, házi disznók, cicák, kutyák, és ZSIRÁFOK. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból az összes babás konyhai kiegészítőn ezek az állatok jelennek meg (szemben a könyvekkel, amikben a vakond, a pillangó és a csiga a kihagyhatatlan elem).

Sokáig abban a tévhitben éltem, hogy a gyerekek csak a ruhákat növik ki arcpirító sebességgel, de hamar kiderült, hogy a cumisüvegeket is. Legelőször kislyukú kellett, kis űrtartalommal, aztán ahogy nőtt a fogyasztás, úgy a cumisüveg terjedelme és fejkivágása is megugrott. Utána lágy, többlyukas ivófej következett, most léptünk át a kemény verzióra, bár az út kezd göröngyössé válni, én sem szeretném, ha különösebb figyelmeztetés nélkül sündisznó fejeket dugnának a számba. Innen már csak egy levegővétel, és elővehetjük a több hónapja türelmesen várakozó II. Mosómedvés Fedeles Ivópoharat – egyet véletlenül már leamortizáltam, mert a mikrósütőben sterilizáltam, azóta a használati utasításokat is dátum szerint iktatott kartotékrendszerben vezetem.

Nagylányosan lehet inni a rendes műanyag pohárból is, fura módon Olívka leginkább ezzel szimpatizál, teljes erővel markolja a pohárfület, de még nem érti, hogy ha nem emeli meg, akkor semmi sem jön belőle, ha túl meredek szögben dönti meg, akkor anya hápogása közepette köldökig leönti magát. Nem számít, mennyire kevés folyadék van a pohárban, akkor is mindenhová jut.

Ami az etetést illeti, régen viszonylag zökkenőmentesen ment: amíg volt anyatej, belehuppantunk egy kényelmes ülőalkalmatosságba, aztán hajrá, mikor áttértünk a tápszerre, az éhséget egyértelműen jelző reklamálás után stabil oldalfekvésbe helyeztem a kiságyban, és forma1-es kerékcserére emlékeztető részidővel összedobtam a keveréket. A babavíz a mai napig neuralgikus pont – őszintén nem tudom, más hogyan csinálja, mi akárhány karton vizet veszünk, mindig kevés. Amikor rendkívül bátran és annál is megfontolatlanabbul belevágtunk egy horvátországi nyaralásba az akkor féléves gyerekkel, két meglett férfi (a férjem és az egyik velünk utazó barátunk) gyakorlatilag egész estés körutat szentelt babavíz vadászatra, óriási öröm közepette (nem). Erről az utazásról később részletesen írok, elöljáróban csak annyit, hogy sok tanulsággal és még több élménnyel érkeztünk haza.

Visszatérve a vízhez: lehet forralni, de nekem egyszerűen sohasem jó a hőmérséklete, vagy túl meleg, mikor SOS kellene, vagy kihűlt, de akkor egy hártya kezd rajta megjelenni, így azzal a lendülettel kezdem újra az egészet…

Ha azt hittem, ez a legnagyobb gondom, akkor optimista voltam, az „áldott” tápszeres időszak után újabb kihívások érkeztek. Mostanra kiépült az újabb rutin, ahogy befejeztük az előző részben taglalt reggeli készülődést, hónom alá csapom a kishölgyet, és félkézzel összedobom az A menüt, ami délelőtt mindig valamilyen gyümölcsös pép. Ha épp főzök/párolok/turmixolok, nem csak kistányérba öntöm a kész bébiételt, akkor Olívkát beteszem a nappali harmadát diszkréten elfoglaló karámba, amit mi csak úgy hívunk: ranch. Ilyenkor persze ordít, egyrészt mert éhes, másrészt mert gyűlöli a turmixgép hangját, de anya igyekszik, hogy a gyerek ne csak BOLTIT egyen.

A napokban őrült tempóban elkezdett fejlődni (ugyanazon a délelőttön felült, térdelésbe felhúzta magát a rácsnál és elkezdett mászni), ezért azóta akkurátusan elhelyezem a bevetésre rég készen álló etetőszékébe. Eddig Ms. Antilopot – újabb állat, nohát – angyalként áldom, mert nem tud belőle hanyatt vágódni, érdeklődéssel végigkövetheti a konyhai trükkjeimet, és ragyog az arca az örömtől, ahogy a kis lábaival kalimpál, miközben teljes erővel üti az etetőlapot. Néha a kezébe adok egy-egy ártalmatlan konyhai eszközt, látom az arcán, ahogy pluszpontot kapok érte, win win, mindenki boldog.

Magával az evéssel van a legkevesebb gond, a maszatolás egyelőre még kordában tartható – tartjuk az egy méter sugarú veszélyzónát – kisfiókaként nyitogatva a száját percek alatt megeszi az ételt. Gyakorlatilag bármit elfogad, főleg a gyümölcsök közül, azokat én is szeretem, de néhány később, ebédre adott zöldséges kompozíció láttán bizony húznám a számat. Drága, ártatlan kicsi lányom még nem tudja mi a cukor és a só, ezért töretlen lelkesedéssel próbálgatja az ízeket. Az egyetlen dívás vonás ugyanaz, ami a kutyáé: az utolsó falat sosem kell. A bőséges tízórai után Kalinkának is „leesik a kamionról” valami: egy-egy jutalomfalat, vagy a babakaja maradéka, én pedig végre eljutok a fürdőszobába. Rekordidő alatt önmagammá változok, és megejtjük a napi első közös testedzést egy kalandos séta keretében, erről mesélek majd a következő bejegyzésben.

1 comment