Blogbejegyzés született 8. hónapra

Peti odasúgja: még alszik – és egy fotót is mutat, amin Olívka széttárt karral, angyali mosollyal szundít. Ahogy férjem kilép az ajtón és megfordul a kulcs a zárban, meghallom a nyekkenést a bébiőrön keresztül. Egy pillanatig reménykedem benne, hogy csak hallucináltam, és még csukott szemmel fekhetek egy kicsit, de rögtön érkezik a jókedvű berregés, ami kizár mindenféle további bóbiskolást, határozottan ébren  van.

A kutya közben két lábbal áll az ágyunk szélén, egy rózsaszín plüssmajom/plüss pitbull/plüss bármi lóg ki a szájából, csillogó szemekkel és eszeveszett farokcsóválással várja, hogy ’elveszem,elveszem,elveszem’ játékot játsszunk – én teljes erőből húzom a zsákmányát, ő meg teljes erőből nem adja.Csalódottan caplat velem a gyerekszobáig, de pontosan tudja, hogy nemsokára ő is sorra kerül, színpadias sóhajokkal és dívás szemmeregetéssel fekszik le a kanapéjára. Az az ő törzshelye, menedéke, ráadásul onnan kényelmesen végig tudja asszisztálni a gyerekszobában történő eseményeket.Ahogy meglátom Olívkát, röhögőgörcsöt kapok – huncut oldalpillantással méreget, a fején random elhelyezett játékok, a lábait teljes erőből kifeszíti, a pocakját pedig úgy kinyomja, hogy még a hálózsákon keresztül is pontosan kirajzolódik a körvonala.

A másik verzió az, hogy valamilyen lehetetlen pózban találom, például ütközésig tolt kobakkal, 90 fokban hajlott nyakkal fekszik az ágy végében, vagy éppen mindkét lába derékig kilóg a rácson. Ilyenkor nem huncut, hanem szemrehányó, és durcásan nyög. Elindul a szokásos reggeli készülődés: 10-15 perc alatt kiválasztom a szettet – akkor is fontos a stílusos megjelenés, ha csak Kalinka (az eb) lát bennünket egész nap. A minták meglepő és bátor párosítása, vad színkezelés, és máris megkaptuk a tíz pontot, bravó Mucika! Amúgy teljesen felesleges válogatni, ezeken a formás idomokon minden hibátlanul áll, legyen az a diszkréten kinőtt 68-as nadrág, ami lassan capri lesz, de egy hosszú zoknival szépen áthidaljuk a problémát, vagy a lezser 80-as pulóver, ami ugyan a fiúosztályról származik, de őrajta akkor is ultranőies. Eleinte ragaszkodtam hozzá, hogy a lányos színek domináljanak a ruhái között, de hamar rájöttem, hogy nem csak a rózsaszíneké a világ, sőt, a srácoknál sokkal viccesebb dolgok bújnak meg, úgyhogy hamar túlléptem az elavult elképzeléseimen.

A pelenkázás már több hónapja feketeöves karatézássá vált, ha nem adom Olívka kezébe a kedvenc alvós plüssnyulát, Árpádházi Szent Margitot, teljesen esélytelenné válok. Ezzel a trükkel marad pár percem, mielőtt laza félkezes mozdulatokkal, egyesével elkezdi ledobálni az akkurátusan elhelyezett pelenkasort, ami után az orrspray következik, és a többi közellenség szép sorban: popsikrém, D-vitamin, szemcsepp, testápoló. Most már kombinálja a sportágakat, beleszőtt némi dzsúdót is. Mivel nem akarok ráfeküdni teljes testtel, röhögve hármat fordul a pelenkázón, mielőtt bármilyen ruhadarabot ráadnék. Itt az ősz, itt a réteges öltözködés: nagyszerű. Továbbra is szorítóban érzem magam, a harisnyánál a legédesebb mosollyal rúg torkon, mikor a hosszú ujjú bodyt ráadom, amúgy cicaharcosan, erővel megtépi a megelőzésként szorosan hátrakötött hajamat. Kezdem megérteni, miért vágatják le a hajukat a nők szülés után: nem azért, mert könnyebb kezelni, vagy fiatalít, bár ez sem kizárt, de az egészen biztos, hogy nem maradnak hajcsomók a kedves kisded minkét szorosra zárt öklében. Személy szerint én megátalkodottan ragaszkodom a hosszú hajhoz, de az afrofonatokat túlzásnak érzem, így inkább csendben beletörődök a sorsomba.

Mire a kisasszony teljesen felöltözik, kicsit lihegek, a pizsama félig letépve lóg rajtam, a frizurám nagyon 80-as évek, de büszkeséggel indulunk kifelé: megcsináltam! A karomon ül, laza mozdulattal kirúgom a gyerekszoba védőrácsát, amikor sejtelmes tekintettel, mélyen a szemembe néz, és egy gigantikusat rottyant. Ez már a kezdetektől dilemma volt bennünk Petivel: hány pontot kapunk a rossz anya/rossz apa skálán, ha ezt nem halljuk meg? Fütyörészve úgy teszünk, mintha mi sem történt volna, semmi gond. Persze képtelen vagyok a szemem fényét szarban hagyni, bármennyire is csábító a gondolat. Inkább vadul szaglászni kezdem a fenekét, hátha csak Pukisztánban járunk, de sajnos legtöbbször nem csal a hang, ez bizony a szomszéd, Kakisztán.

Vissza az egész, snitt, pörög minden, most kicsit rágyorsítunk az eseményekre, mert közben már lefelé görbül Olívka szája az éhségtől. Nincs idő a gurgulázó nevetéssel kísért lábsimire, haspukikra, ad hoc népdalokra, pikkpakk kicserélem a pelust, és irány a négyfokozatú fejjel ellátott cumisüvegek, színkóddal rendszerezett tálkák, kanalak, állandóan elfogyó babavizek és babateák, de főleg és elsősorban a bébiételek birodalma: a konyha!

Erről a következő részben írok bőven, és egyúttal meg is adtam a választ, miért nem vágtam bele nyolc hónapig a babablogba, holott a kezdetektől ez volt a vágyam.

Azért, mert annyi élményt élek át a gyönyörű, imádni való demóbabámmal, amitől rögtön azt gondolom: máris jöhet a következő!

2 comments