Bár régóta vártam, hogy megírhassam ezt a bejegyzést, de sokáig úgy gondoltam, hogy a legutolsó pillanatban osztom csak meg az örömhírt, hogy minél nagyobb legyen a meglepetés. Aztán újraterveztem, mert rájöttem, hogy a Demóbaba blog olvasóközönsége nem csekély átfedést mutat a barátaimmal, személyes ismerőseimmel, rokonaimmal, nekik pedig amúgy sem újdonság a családunk bővülése. Másrészt ha
Hétvégén meglátogattuk a Kiscelli Múzeumban bemutatott társasjáték kiállítást, természetesen Olívkával együtt, ami nem csak nekem, de neki is ihletet adott. Kicsit elengedtem a babatornádót a kiállítási térben – egy átalakított romkolostorról van szó – gondoltam, itt végre teret kaphat a lendülete de a „terem”őr aggódó tekintete mást sugallt. Végig a nyomunkban járt, pedig esküszöm, egy
A jeles dátum örömére képzeletbeli riportot készítettem a főszereplővel, aki bár egyre erősebb verbálisan (is), de egyelőre csak gesztusokkal jelzi a válaszait, így én fordítom le azokat a kedves olvasóknak. Kicsit késve érkezik – állandóan elszalad előlem a karám másik végébe – szemmel láthatóan tele van energiával. Egyszínű, élénk rózsaszín cicás kardigánt, halványbézs leggingset és
A jó idő nemcsak az életkedvemet, hanem a programokat is megsokszorozta, és mivel az esetek többségében csak 2in1 csomagban vagyok elérhető, ezért Olívka társadalmi élete az enyémmel együtt rohamos fejlődésnek indult. Az sem hátrány, hogy éppen most kezdett el igazán nekiindulni, mert más könnyű ruhácskában, maximum farmerdzsekiben körbesétálni (szaladni/oda-vissza kerengeni) a lakótelep körül, mint a
Emlékszem, hogy a védőnőnk milyen jól szórakozott, mikor anno vázoltam neki az elképzeléseimet a babák fejlődéséről. Nem akart kinevetni, de utólag belátom, jogos volt a mosolya, amikor kifejtettem, hogy szerintem két-három éves kor felé talán már megteszik az első lépést, vagy esetleg pár szót kimondanak. Azóta persze pontosan tudom, hogy mi az igazság, ha máshonnan
Nemrégen megemlékeztem a bébiverdák utálatos világáról, de muszáj újra elővennem a témát, mert még nagyon friss a seb: sport babakocsit vettünk a hétvégén. Sejtettem, hogy nem végzünk hamar, de a négy órás megfeszített ütemű vásárlás kollektíven mély nyomot hagyott kiscsaládunkban. Miért tettük ki magunkat mindennek? Elsősorban az én nyekergésem miatt, mert a mostani kocsiszettünknek is
Elindult a birodalmi lépegető üzemmód, nem is akármilyen intenzitással. Hazudnék, ha azt mondám, hogy váratlanul ért ez a fordulat, hónapok óta totyogott a rács, asztal és egyéb tárgyak mellett, de akkor is megdöbbentő a viharos váltás. Talán a születése óta most hatódtam meg a legjobban, amikor először sétáltunk a lakásban kézen fogva, annyira régóta elképzeltem
Babakocsit választani és az azzal közlekedni körülbelül olyan kihívás nekem, mint megmászni a K2 csúcsot (a Csomolungma a CSOK igénylés, azt semmivel sem lehet felülmúlni). Sosem felejtem el a pillanatot, mikor enyhén sokkos állapotban álltunk a babakocsi tenger közepén, és próbáltuk kitalálni, melyiket vegyük meg. Hiába olvas végig az ember rengeteg cikket, összehasonlító elemzést, a
Már a babanaplóban is állandó elem a „Mi szerettem volna lenni nagykoromban?” kérdés. Bár Olívka verbálisan még nem tudja megfogalmazni (akkor babababa, tetetee, neeeeeem, vagy pshgdöüpőől lenne), de egyéb kommunikációs formákkal szinte tökéletesen érzékelteti az érdeklődési köreit. Összegyűjtöttem pár lehetőséget, kíváncsian várom, hogyan alakul majd a pályaválasztás. Orvos, ezen belül bőrgyógyász, szemész, vagy fogász Döbbenetes
Kevés türelmetlenebb ember létezik nálam, inkább döntök rosszul, mint sehogy, emiatt a döntésképtelenség az egyes számú közellenségem, sosem értettem a fontolva haladókat. Ha Olívka valamire megtanított, akkor az az, hogy MINDEN megváltozhat, még ez is, hirtelen rádöbbentem, hogy bizonyos kérdésekre nem tudok értelmes megoldást találni. Fénykoromban a problémákat szabad szellemmel és kreativitással kezeltem, ami részben