Buba sebességet vált

Emlékszem, hogy a védőnőnk milyen jól szórakozott, mikor anno vázoltam neki az elképzeléseimet a babák fejlődéséről. Nem akart kinevetni, de utólag belátom, jogos volt a mosolya, amikor kifejtettem, hogy szerintem két-három éves kor felé talán már megteszik az első lépést, vagy esetleg pár szót kimondanak. Azóta persze pontosan tudom, hogy mi az igazság, ha máshonnan nem jöttem volna rá (például a tonnányi szakirodalomból, vagy bárkitől, aki látott már gyereket), akkor Olívka nem habozott szembesíteni a valósággal.

Az utóbbi egy-két hónap volt talán a legdöbbenetesebb, idáig is szoknom kellett, hogy mire megtanulok valamit, addigra ő már rég továbblépett, de ez a viharos ütem mindent felülmúlt (és gondolom hasonlóképpen lesz ezután is). Sokáig a kukucs játék és a bújócska volt a sláger, most már tojik a fejemre, ha eszembe jutna ilyen avítt mókákra vetemedni. Újabban rohan, hogy elkapjam, aztán megáll és les: amint ránézek, fél kézzel teljes könyvespolcokat söpör le, főleg Kierkegaard, Puskin és Thomas Mann van a bögyében, őket külön meggyalázza minden alkalommal (biztos a borítótervek miatt, vagy csak rosszkor vannak rossz helyen). Mivel hamar leesett, hogy várja a tekintetemet a rosszalkodáshoz, ezért egy idő után nem néztem oda, de ő sem kezdő, rövid türelmi idő után gyakorlatilag elém csapta a könyveket, nesze bakker, itt vannak, ha ilyen vakegér vagy.

A másik nagy kedvenc a babázás lett, eddig is nagy hévvel rágta a fejüket (két „alapbaba” lakik a babakarámban, Lencsi és Lulu, a harmadik, Ludmilla Ulickaja pedig egy rongybaba), de most egész konkrétan szerepjátékba kezdett velük. Anyukám megmutatta neki, hogyan kell őket „megitatni”, azóta töretlen lendülettel tolja a poharat az arcukba, de olyan jólelkű, hogyha már belekezdett, akkor a nyuszitól kezdve velem bezárólag mindenkit végig kínál. Betakarja őket, és ha megkérem, puszit is ad nekik, igazi „kisanyu”, ilyenkor persze teljesen elolvadok. Azért óvatosan kell bánni a puszival, mert például a kutya fenekét is állandóan csókolgatni szeretné, értem én, hogy puha meg minden, de mégiscsak a feje felé igyekszem terelni.

Van kétféle formajátéka (nem tudom, mi az pontos megnevezésük), ahol az adott alakzathoz tartozó elemet (kocka, háromszög…) kell bedobni a megfelelő lyukon. Az egyiknek leemelhető falap a teteje, így roppant hamar megoldotta a kihívást: leemelte és szépen bepakolt mindent a dobozba. A másik egybeöntött műanyag szerkezet, viszont van rajta egy „féreglyuk”, ahonnan ki lehet venni a bedobott játékot. Na ő hamar rájött, hogy ott akkor be is lehet dobni, mit strapálja magát a hülye nyílásokkal (amúgy az is megy neki, csak dühös lesz, ha nem jön össze elsőre). Mikor sikerrel járt a rendeltetésszerű használattal, akkor tapsoltam és jeeeztem, azóta minden becsalt kocka után ujjongva ünnepli magát, muszáj vele nevetnem.

Szerencsére úgy tűnik, hogy rendszerető lesz, határozott mozdulattal pakolja a dolgokat a helyükre, kevés dologgal tudna még boldogabbá tenni. Nemrégen pelenkázás közben bepisilt, gondoltam akkor „szellőztessünk” kicsit, nem adtam rá rögtön újat, abban a tévhitben élve, hogy öt percen belül kétszer biztosan nem lesz baleset. Tévedtem, és ennek a szőnyege látta a kárát: megállt a folt felett, és bűnbánó tekintettel lesett rám. Persze nem szidtam le (igazából nagyon röhögnöm kellett), de miután feltakarítottam, adtam neki egy kis törölközőt, hogy ő is tudjon segíteni a szárazra törlésben. Olyan szakavatottan és ügyesen dolgozott (nagy nyögések közepette), hogy leesett az állam, ilyen kisangyal a világon nincsen. Azóta mindennel törölget (rongyi, vadiúj póló, bármi, amit kilop a polcairól), már alig várom, mikor állítja munkába a plüssdisznót. A cipőjét is mindenáron egyedül akarja felhúzni, de a jobb és a bal mindig összekeveredik, ha már végképp elakad, akkor esetleg engedi, hogy korrigáljak (utána aztán gyorsan lehúzza és kezdi előröl).

A mindent felülmúló szórakozás pedig a mutogatás: folyamatosan rábök valamire, és azonnal mondanom kell az adott dolog nevét. Reggel kicsit átszoktam vinni magam mellé, hátha szerencsém lesz, és még visszaalszik picit, de nagy hiba volt angry birds ágyneműt húznom. Félálomban ismételgetem hogy malac, madár, malac, madár, meteorit (angry birds space), és ha elrontom, méltatlankodó hangokat ad.

Ha nem vagyok elég gyors, akkor is rögtön jön az ideges eeeeeee, beletolja az arcomba a párnát, ne lazsáljak már. Akár a lakásban, akár kint vagyunk, mindenre rámutat (bokor, hajléktalan, madárszar, diétás cukrászda…), szinte látom, ahogy a kis agya szívja magába az információkat, ha egyszer elkezd mondatokban beszélni, újabb csodák várnak majd ránk.