Agenda

Mentsetek ki innen!

On May 20, 2020 by dorkij

Olyan két hónapon vagyunk túl, ami gyakorlatilag mindenkinek élete egyik nagy próbatétele volt. Akinek nem, annak örülök, gratulálok, és irigylem is, így, együtt. Most, hogy látjuk a fényt az alagút végén (remélem, legalább kicsit így marad), összefoglaltam, hogyan teltek a napjaink.

Én gyakorlatilag három éve házi őrizetben vagyok, apróbb kimenőkkel, ha jó a magaviseletem. A gyakorlatlan szemlélő azt gondolhatná: „Na, ennek már úgyis mindegy, nem kell rinyálni.” De, egy kicsit muszáj, mert szinte az összes létező szelep megszűnt, ami normális esetben megakadályozza, hogy felrobbanjon a mi kis családi kuktánk.

Hadd eresszem ki a gőzt!

Minden, ami kicsit segített, feltöltött, erőt adott:

• Találkozás a családtagokkal, barátokkal
• Játszóterek, ahol viszonylag biztonságos keretek között tombolhatja ki magát a két „csöppség”, akik megfelelő testmozgás hiányában bekábszizott tornádóként pörögnek, ráadásul ők is építik a szociális hálójukat, ami szintén nem árt
• Csatangolás, új helyek felfedezése a lányokkal (múzeum, állatkert, bevásárlóközpont, strand, templom, rendezvény)
• Relatíve kipihent, harcra kész segítő kezek (elsősorban Peti és a mamák, rokonok, de gyakorlatilag bárki jöhet, nem tiltakozom)
• Szabad programok nekem egyedül, vagy kettesben Petivel

Nem nehéz belátni, hogy ebből tulajdonképpen majdnem minden egy csapásra eltűnt, ami maradt:

• Találkozás anyukámmal, csökkentett üzemmódban, és online hívások, chatbeszélgetések. Utóbbiak esetében a technikai problémák csak ötven százalékban akadályozták meg, hogy bármit értsek, amit mondani szeretnének nekem. A maradék ötven testvériesen eloszlott aközött, hogy süket vagyok, illetve hogy a lányok üvöltve rohangáltak és/vagy sárkány/asztronauta /cica…effekteket applikáltak a fejükre.
• Játszótér helyett maradtak az erdők, elhagyatott helyek, és a rohadék Dési Huber út, aminek minden négyzetcentiméterét örökre le tudom rajzolni fejből. Az elején még kicsit örültem, hogy a lányok új környezetet is látnak, de mikor hegyet akartam mászni, a férjem mély és őszinte döbbenettel konstatálta, hogy agyamra ment a bezártság. Tény, senki sem vádolhat azzal, hogy túrázós fajta lennék, és mikor a Sas-hegy bokrai közt  Lettikét állva kellett kimosnom a kakarengetegből, majd végigüvöltötte a negyven perces, rekreációs célúnak szánt sétát, támadt pár úriasszonyhoz nem méltó gondolatom. Talán ki is mondtam párat. A hab a fagyin az volt, mikor a labda a meredek lejtőn lefelé kezdett gurulni, Peti rohant utána, mert tudtuk, ha eltűnik vagy kipukkan még az is, akkor nem a koronavírus, hanem a csillapíthatatlan ordítás öl meg minket.

Ekkor mindkét lány kitalálta, hogy vigyem őket kézben, és nálam volt egy diszkrét IKEA szatyornyi málha, mert a babakocsinkat ilyen terepen nem lehet vinni. (Amúgy is sétáljanak ezek a kis pattogócukrok, nem azért mentünk, hogy mi fáradjunk, más kérdés, hogy sikerült).

Szóval csinos, fitt és vidám voltam az út végére.

• Csatangolás címén a fent vázoltak mellett a következőket tudtam megoldani, ha Petinek el kellett mennie, és egyedül próbáltam a lányoknak változatos élményeket biztosítani:
  • LIDL melletti elhagyatott terület (kineveztük rétnek) megtekintése kavicsgyűjtéssel összekötve
  • templom bámulása kívülről, harangszóra várva
  • villamosok, mentők, markolók és egyéb munkagépek elemzése
  • játszóterek mellett sunyiban elhaladás, bokrokban, fák mögött bújócska, domboldalakon fel és le rohangálás (SENKINEK SEM AJÁNLOM! azóta minden nyomorult dombra fel kell velük futni)
  • street art krétával
  • homokozás porral
  • növénygyűjtés (fele kuka, fel otthoni kreatív alapanyag)
  • cica és kutyalesés
  • esős időben tócsában ugrálás, dagonyázás
  • szobrok közeli, részletes tanulmányozása
  • fagyi evés a cukrászda melletti beton virágosládákon ülve
  • bulika a kipakolt étteremben, miközben ebédet veszek

Így összegyűjtve egész pofásan hat, főleg, ha hozzáadjuk, hogy Petivel (és a kocsival) együtt a lehetőségek száma megugrott, de higgyétek el, nem volt az. Egyszer, kétszer igen, hatvanszor nem.

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• Segítségnek egymásnak maradtunk rommá zúzva, illetve anyukám, aki hősiesen jött, és bármikor kértem, mindig itt volt, de ő is dolgozik, ezért a munkarendhez igazodni kellett, home office ide vagy oda, és persze féltettem, nehogy miattunk legyen beteg. A másik nagyi a dédikére vigyázott, így ő sajnos egyáltalán nem tudott jönni, Peti ment hozzá a bevásárolt dolgokkal, Olívka már folyamatosan kérdezgeti, mikor jön ő is.
• Szabad vagy kettesben töltött programok? Hah. Lettike attól is összeomlik, ha Olívka szól, hogy pisilni kell neki, és elkezdünk futni a WC felé. Szerintem azt hiszi, hogy otthagyjuk örökre, mert a lábamba csimpaszkodik, miközben próbálok futni a nagylánnyal. Nem akarom felmosni vele a lakást, de nem lehet lefejteni rólam, abban a pillanatban csak én kellek, se Isten, se ember, se játék. Múltkor megállíthatatlan sírógörcsöt kapott, mert bezártam a rácsot a konyhánál, amíg főztem, hiába próbálta anyukám bármivel szórakoztatni, vigasztalni. Amúgy is veszélyesen közeledik a második születésnapja felé, ami különösen embert próbáló időszak, kedvenc szava a nem, és a legapróbb hiba (pl. nem nyitom ki neki azonnal az Elzás esernyőt) visszafordíthatatlan következményekhez vezet.

Szülinapok, névnapok, millió esemény (ovis nyílt nap, tűzoltó nap, Ludovika nap, majális…) szaladtak el mellettünk, van, ami pótolható, van, ami nem.

• A kreatív dolgok és a mesék voltak a mentőövek, bátran elmondhatom, mesterszintre léptünk kirakó, gyurma, festés/razolás/színezés, bungalóépítés, olvasás tantárgyakból.

Az origami és a jóga még várat magára, azokat a 2025-ös karanténra tartogatjuk, de youtube edzést már tartottunk, szigorúan hasvillantással! Egy jó tanács: a tetkófilc nem azonnal lemosható, Lettike ujjain három napig látszott az ÜSS! felirat, szerencse, hogy nem volt időm az egész hátas koponyatetkóra, amit Olívka hátára terveztem. Az én alkarom is napokig rózsaszín Joan Miró festmény volt, mert balga módon hagytam, hogy alkossanak…

Zárásként pár gondolat a lányok „tollából”, akiket amúgy szerintem jóval kevésbé viselt meg a helyzet, mint minket.

Reggel bemegyek, a legkedvesebb hangon odasusogom: Jó reggelt! Lettike oldalra fordul:„NEM!” Olívka: „Nem jó reggelt! Álmos vagyok! Ne húzd fel a redőnyt!

Lettike nyomogatja Kalika sípolós játékát, Olívka rászól: „Ez idegesítő Letti, ne csináld inkább!”

Peti tésztát főzött, a legendásan rosszul evő Olívka lelkesen ráveti magát: „Mindjárt becuppantom!”

Olívka lefekvés után állandóan behív különböző ürügyekkel, szomjas, lecsúszott a takaró, nincs meg a Nyinya…Mikor negyedszer megyek be, kezdem elveszteni a csít, érzi ő is, rám néz vigyorogva: „Most mi a bajom?”

Simogatja, gyömöszöli a kutyát: „A kis szemecskéje himbálódzik.”

Bubit fúj és instruálja magát: „Először belemárt, lecsepegtet, aztán finoman fúj.”

Kiküld a szobából, aztán kedvesen megkér: „Most légyszi ne kapcsold rám a villanyt.” (Egyszer tényleg lekapcsoltam reflexből)

Sokáig ül a WC-n, kezdek türelmetlen lenni, mondom neki: „Koncentrálj babám, aztán menjünk aludni!” Döbbenten néz rám: „Ez nem koncert, itt nincs zene.”

Memóriakártyával játszunk, amit Peti csinált, a családtagok vannak rajta, és a legkedvesebb tárgyak, ismerős dolgok. Lettike nézegeti őket, mindenkit megismer. Mikor az ő képét adjuk neki, és megkérdezzük, ki az, azt mondja: „Baba!” Mondjuk neki: „Ez te vagy, Lettike!” Visszaadja a kártyát: „Nem hiszem el!” Utána sorban ölelgeti a kártyákat: „Szeretem a bilimet, szeretem Olívkámat, szeretem mamámat, szeretem anyámat, szeretem apámat.” Utána újra: „Megint szeretem apámat és mamámat!”

Bármit kérek tőle: „Nem akarom inkább.”