Olívka születése napja és születésnapja (2. rész)

Folytatom a múlt héten elkezdett leírást, ami az újdonsült egyéves születésének történetét és az első születésnapját hasonlítja össze időrendben. Az előző bejegyzésben a délelőtti eseményekig jutottam el, innen haladok tovább.

Aznap délután

2017

Az altató hatása és az adrenalin egyszerre dolgozik bennem, néha kidőlök, de állandóan kitépem magamat az álomból és azt nézem, mennyi az idő, mennyivel vagyok közelebb a holnap reggelhez, amikor újra láthatom a kislányomat. (Később rájövök, hogy ezzel nem vagyok egyedül, mama lemming áradatnak hívom a jelenséget, amikor az anyukák a hajnali „nyitásra” zombi tempóban, tömegesen vonszolják magukat a babaőrök szentélyébe). A szobában nincs rajtam kívül senki, aminek nem örülök, mert a nővérhívó gomb akár a Mátrán is lehetne, olyan távolinak tűnik, a számban pedig egyre inkább egy izmos vattacsomót érzek a szomjúságtól. Jim Carreynek érzem magam az Én és én meg az Irén című filmből, sehol senki, a telefonom az egyetlen biztonsági hálóm. A fájdalomcsillapító hatása is múlik, kezdek aggódni, de addig nézegetem Buba képeit, amíg ki nem üt a jótékony kábulat.

2018

Vége a fotózásnak, a modell kómába esik, majdnem mi is, de energiát gyűjtünk és irány a következő napirendi pont: játszóház! Még sosem voltunk vele ilyen helyen, ezért alig várom a reakcióját, de úgy tűnik, várnunk kell kicsit, amíg kipiheni a sztárság fáradalmait, ezért megragadjuk az alkalmat és csapunk egy elő Valentin napi ebédet. Valamilyen fura időspirálba keveredtem, mert megint érzem az Irénes effektet: lendületből megiszok fél liter üdítőt, aztán elcsaklizom Petiének is a felét, utána még egyet kérek, amit percek alatt eltűntetek, azon röhögünk, hogy ez valamilyen extrém módja a tavalyi nap ünneplésének. Anzsalka másfél órás békés szuszogás után felébred, visszük a Kánaánba, ahol hamar rájövünk a következőkre: ide körülbelül öt év múlva kell visszajönni, mert a terep finoman szólva sem babáknak van kialakítva. Ráültetem ugyan egy műanyag faltörő golyóra, tiszta Miley Cyrus, de a fröccsöntött járgányok és a labdatenger jobban érdekli, tolunk vele pár ralli kört, utána pedig bazingázhat. Van egy leválasztott terület kicsiknek, nem sokkal nagyobb és jobban felszerelt, mint az otthoni babakarám, oda megyünk „őrjöngeni”. A millió zenélő-villogó-kattogó cucc között egy piros szamár az, ami megragadja Olívka figyelmét, innentől csak ez érdekli, néha másra is ránéz, de úgy mászik vissza állandóan a haverjához, mintha mágnes lenne benne. Mi két babzsákból figyeljük (ő ebből is probléma nélkül ki tud szállni, velünk ellentétben), aztán egy óra lazulás után haza indulunk, mert lassan érkeznek a vendégek a köszöntésre.

Aznap este

2017

Neonfény fel, ajtó kicsap, megjelenik egy Ursula jellegű nővérke, végre valaki, bár egy kicsit kevésbé hirtelen ébresztőnek jobban örültem volna. Kedvesen, de ellentmondást nem tűrően közli, hogy bizony én most zuhanyozni megyek, egyedül, de ne féljek, ha esetleg elájulnék, ő majd összekanalaz. Ez az új protokoll, császármetszés után minél előbb fel kell kelni, szakmailag teljesen megértem, de mint szenvedő alany nem annyira. Pár órája még az oldalamra sem tudtam fordulni, nehéz elhinnem, hogy én most felállok, kimegyek a zuhanyzóba és lesz erőm bármire, de negyedórás vánszorgás után máris ott vagyok. Remegek, mint a kocsonya, de nagyon jó érzés a tusolás, és az is feldob, hogy már érzem magamban a potenciált a holnap hajnali túrához. Éjjel még kapok egy szobatársat, akinek kifejezetten örülök (bár a hajnali újabb katonás riasztásnak kevésbé), és már csak pár órát kell aludni, hogy elérkezzen Olívka életének második napja, ami egyben a közös időszámításunk kezdete is lesz.

2018

Mire kipakoljuk a tonnányi cuccot a kocsiból és előkészítjük a tortát, már érkeznek is a nagymamák. Ez most szűk körű ünnepség, rajtuk kívül csak a húgom és a barátja jönnek még, de így is szinte tömeg lesz nálunk, és a főszereplő csak úgy ragyog a rivaldafényben. Hamar kiderül, hogy velem ellentétben nem igazán édesszájú, ezért a torta helyett egy halas ételkülönlegességgel ünnepel inkább, ami után viszont SOS fogmosást és arcmosást kell beiktatni. Nem tudja eldönteni, hogy kihez menjen, melyik ajándékot nézze (nagy a verseny, a tologatós fajáték kopog, a konfettis lufi őrületes, a zenélő képeslap tiszta extázis, a villogós/csillámos labdáról nem is beszélve). A praktikusabb darabokat, mint pl. a kiscipő, zokni, pizsi, nadrágok is örömmel leltárazza, de aztán hanyag eleganciával el is engedi őket, nehéz versenyezni a játékokkal. A legjobban mégis azt élvezi – azon kívül, hogy mindenki vele foglalkozik – hogy az asztal tele van olyan izgi dolgokkal, mint a poharak, kés, villa, tányér, jó móka egy újabbat keresni, miután az előzőt épp kimenekítettük a kis kacsói elől.  Pár óra után össznépi lefáradással zárjuk a „bulit”, mire Olívka mély álomba zuhan, mindenki úgy érzi kicsit, hogy egy tornádó söpört végig rajtunk, hiába, egy igazi egyéves nem spórol az energiával – sem a sajátjáéval, sem a miénkkel.