Üsd, vágd az anyád!

Meg az apád, meg a nagymamákat, meg a kutyát. Meg mindenkit, aki a közeledbe kerül. Néha sikerül még egy plusz órát lopni reggeli szundira, miután Peti dolgozni megy, éppen kezdek könnyekig hatódni, hogy hogyan lehet valakinek ennyire csodálatos nyakszirtje, mikor visszakézből olyan pofont kapok, hogy percekig csak hápogok. A finom kis babakéz minden átmenet nélkül képes simiből szemkinyomásba váltani, és ha nem elég körültekintő az ember, hamar orrvérzésig fajulhat a dolog. Olívka nagy sikerrel castingolna a Trónok Harca válogatáson, kérdés nélkül a „Vadak” csoportjába született. Szerencse, hogy nem fiú, mert el sem merem képzelni, mit művelne egy műanyag tankkal, ezekben a csöpp kis kacsókban a plüss kacsa is halálos fegyver.

Néha konkrétan félek tőle, pedig azért van még pár kiló közöttünk, de ha nem reagálok elég gyorsan, hamar bajba kerülök. A pelenkázásnál a fiatal Kokónak érzem magam, olyan keccsel ugrálok a kimért hasba rúgások elől, az öltöztetésnél pedig Növényi Norbertnek, már csak az iszap hiányzik. Amikor nagyon fáradt vagyok, néha befekszem mellé a babakarámba, hátha játszik egyet, amíg én félálomban pihenek, mindenki nyer. Az elgondolás nagyszerű, de inkább szisztematikusan végig ver: először a hajamat tépi ki, aztán az orromba/szemgolyómba akar belenyúlni. Ha sikerül kivédenem a fejtámadásokat (sapka, arconfekvés), lefelé haladva rángatja a ruhadarabjaimat, különösen a baglyos tetoválás és a köldökpiercing érdekli, utóbbit meg is enné, ha lehetne. Mire a lábamnál tart, átmegy harapásba, és mivel már nyolc foga van, azt kell, hogy mondjam, ebben is tehetséges. Mindezt úgy, hogy szeret, legalábbis bízom benne.

A teljesség kedvéért meg kell említenem, hogy nemcsak minket, magát is előszeretettel gyömöszöli, főleg a pocakját szereti markolászni, de a lába is rágnivaló csemege. Van egy nagy falitükrünk, abban vagy két kézzel püföli magát, vagy vadul csókolózik a tükörképével, úgy tűnik egyelőre önmagával kapcsolatban is változó érzelmeket táplál. Ha a nyakába előke vagy nyálkendő kerül, azt másodperceken belül határozottan letépi, lehet azon akármilyen patent vagy kapocs, a tépőzár már fél éve sem jelentett neki kihívást.

Már most igazi szők(és) ciklon, miközben játszik, az éppen megunt darabokat hanyag eleganciával – és faarccal ­- dobálja hátrafelé, a finomhangolás még ezen a téren is várat magára. Amihez ragaszkodik, azt viszont lehetetlen elvenni tőle, ha játék az, nem is próbáljuk. Fürdésnél mindkét kezében szorongat valamit, vagy gumikacsát, vagy pancsoló könyvet, és ha el akarom venni bármelyiket, belefehéredik az egész karja, úgy szorítja őket a hóna alá. Múltkor legalább egy óráig nem tudtuk ráhúzni a fél pizsamát, mert a kacsa nem fért át az ujján, és egyszerűen nem tudtuk rávenni, hogy csak pár másodpercre is elengedje. Ha trükkös vagyok és gyors, valamilyen vonzó alternatívával át tudom hidalni a problémát, a brute force nála sohasem volt vagy lesz megoldás (ő az erősebb).

Megtanítottuk puszit adni, tényleg megható, egészen addig, amíg rá nem döbben az ember, hogy éppen az arcát akarják lerágni nagy odaadással. A halálos ölelése is pont olyan, mint a macskáké: mikor elengednéd magad, akkor szorít rá, de durván, sok szempontból egyre inkább hasonlít rájuk. Imádja az üres dobozokat, egészen addig nem hagy békén, amíg nem foglakozol vele, majd akkor ott hagy, és kizárólag a saját szabályai szerint játszik.

Remélem, mindez alapvetően életkori sajátosság, mert ha a szabad szellem egyenes arányban nő Xena hercegnő fizikai erejével, mindannyian nagy küzdelmek (és nyaklevesek) elé nézünk.

1 comment