Új időszámítás – Anno Olívia

Egy baba születése elkerülhetetlenül változásokat hoz a családi tér-idő kontinuumban, ez nálunk is így történt. Petivel ritkán vitatkozunk, de ha igen, akkor szinte biztos, hogy a „mikor kell kilépni az ajtón, hogy ne késsünk el” tárgykörben tér el a véleményünk. Amíg ketten indultunk neki a nagyvilágnak, addig a visszaszámolós módszerrel mindegyikünk kikalkulálta a saját készülődési idejét, és ritka kivétellel tartottuk is az ütemtervet. Egyikünk sem szeret késni, nekem is csak Kalinka kutya zavart be néha kocsmakvízre menet, mert ő nem pottyant akárhová, tízperces dervistánc előzi meg az ünnepélyes aktust.

Olívka viszont borította az egész napirendet, akármennyi plusz idővel számolunk, a végén mindig csúszásban vagyunk. Őlédisége körülbelül azonos időpontban ébred, de atomórát azért nem lehet hozzá igazítani. Amikor sehova sem kell mennünk, akkor gyakrabban kel előbb, mint szeretném, de ha épp korán indulnánk, akkor szinte biztos, hogy még édesdeden alszik. Ilyenkor picit várok, hátha, de egy idő után muszáj finoman odahatnom, aminek a következményei sosem szerencsések: egy nyűgösen induló nap nem jó ómen.

Hiába öltöztetem/etetem turbó üzemmódban, az egész folyamathoz hozzá kell adni plusz félórát a potenciális balesetek miatt, bár az utóbbi félévben ritkán csúszik be ilyen. A gond inkább az, hogy én nem tudok készülődni, mert a reggeli találkozás örömében nem szeretne szem elől veszíteni, azaz ordít, ha eltűnök a látóköréből. Amikor megfelelő szögben (a kád végében állva) és tempóban zuhanyozom, akkor nincs gond, mert a ranchból (=babakarám) is tud figyelni. Utána viszont mérgezett egérként rohangálva pakolom össze a túlélőkészletét, ami akkor is egy kisebb bőrönd, ha csak egy órára kell elmennünk, ezt a részt határozottan utálja (én is!). A lakásunkban van egy kis folyosó, aminek hol az egyik, hol a másik végén vagyok, szegény mire utolérne, már megint eltűnök.  Hangvezérléssel próbálom megnyugtatni, végig kommentálom az eseményeket, és ha nagy a baj, bedobok egy örökzöldet az „Olívka playlistről”. Amint meghallja az első taktusokat, szurikáta üzemmódba kapcsol: először vigyázállásba dermed, aztán vehemens rugózásba kezd. Ezzel is egy kis időt nyerek, és mire már csak a michelin baba szettet kell ráadnom, akkor eszmélek, hogy jujjujj van, már az autóban kellene ülnünk.

Felületes szemlélő azt hihetné, hogy innen már gyerekjáték az indulás, fogja az ember kisdedet és mehetünk. Nem. Jó pár alkalom kellett, mire rádöbbentünk, hogy ez is legalább tíz perc, mert a duplazsilipes kapun gyakran éppen akkor van a legnagyobb átmenő forgalom, ha kiakarunk jutni. A kocsis hordozót pedig az elejétől rühelljük, lehet, hogy Buba már túl hosszú hozzá – most cseréljük le nagylányos gyerekülésre – de maradjunk annyiban, hogy nem egy jutalomjáték bekötni. Nagyon könnyen elcsúszik a bőrülésen, ezért sokszor újra meg kell igazítani, ez különösen akkor mókás, ha közben zuhog az eső.

Ha sehova sem megyünk, akkor is úgy érzem magam, mint Alíz Csodaországban, az idő kifolyik a kezeim közül. Szebb napjaimban semmi gond sem volt a hatékonysági mutatóimmal, nem tudom, meddig tart ez az őskáosz, de remélem, hogy egyszer újra önmagam leszek, és délben nem egy pizsis Szörnyella De Frász kering a lakásban. Amíg rutintalan voltam, addig egy hajmosás is három ütemben zajlott: első mosás, második mosás, szárítás, köztük fél-egy órás szünetekkel. Mostanra rájöttem, hogy este 9-kor is prímán lehet hajszárítót használni, ha becsukom a fürdőszoba ajtót, így megint húsz perc lett az egész, és nem kell közben méltatlankodó Donald kacsa hangokat hallgatnom. A háztartási bevásárlásokat is Peti ejti meg, vagy online rendelünk, mert egy közös túra órákra nyúlhat, de nem azért, mert Olívka rosszul viselkedik. Döbbenetes higgadtsággal és türelemmel tolerálja az egész hercehurcát, viszont a ki-beszállások, etetések, esetleges peluscserék mind hozzáadódnak az alapból sem rövid folyamathoz. Néha jó közösen megejteni a beszerzéseket, de mikor a parkolóban együttes erővel szerencsétlenkedünk a szatyorhegyek között, mindig megfogadjuk, hogy ezt inkább hanyagoljuk.

A „baba jetlag” misztériuma az alvásban is működik, bár az esti pihenés ideje szépen beállt, de a napközbeni szundik annál inkább ad hoc jellegűek, ezért a belső bioritmusom lassan egy éve nem létezik. Hétköznap, hétvége: gyakorlatilag mindegy, a Buba Univerzum időszámításában egy dolog fix: minden relatív. Ha valaki szeretné a fizikai törvényeit saját bőrén érezni, annak javaslom a babázást, egy nap könnyen egy percnek tűnhet.

1 comment