Kutya, baba – két jó barát!

Cumilánc, nyálkendő, bundazsák, sapka, zsebkendő, mobil. Nekem időjárástól függetlenül napszemüveg, hogy jótékonyan elfedjem a smink hiányát, a kutyára kiskabát, és máris irány a természet! Elsőként arra figyelek, hogy a külső folyosóajtón ne zárjam ki magunkat, ahogy az egyszer már megtörtént. Teljes erővel szorítom a kulcscsomót, ötször ellenőrzöm, hogy biztosan nálam van, és nem a bejárati ajtó zárjából röhög rám, miközben mi a kinti üvegajtón keresztül megkövülve bámuljuk. Amikor a malőr megesett, nem én csaptam be az ajtót, hanem a szél, miközben a babakocsival birkóztam, de kínos volt Petit hazaugrasztani a munkahelyéről.  Szerencsére ez még nyáron történt, vittem telefont és teát, nem  hordozóval indultunk neki, így negyven perces kellemes séta lett belőle, de azóta a kulcs a legfontosabb pont a listámon.

A cumi és a lánc szerves egység, a kettő csak együtt ér valamit. Olívka főleg akkor igényli a cumit, ha álmos, márpedig séta közben hajlamos bébólintani. Most, hogy lehűlt az idő, és elővigyázatosságból többréteges, rózsaszínű babatortillát csinálok belőle, a melegtől perceken belül a nyakamban szuszog, kivéve, amikor befelé forduló szemekkel tátog. Ha nem sikerül gyorsan „bedugaszolnom”, mert otthon maradt a cucli, akkor csak úgy tudunk Kalinkával tíz percet sétálni, ha lépésenként csűrdöngölőt járok. A járókelők érdeklődéssel figyelik a laza ördögűzésemet, de ha zenés/táncos/mondókás előadást rögtönözök, akkor a gyermek is annyira meglepődik, hogy elfelejt üvölteni. Időnként a kutya is lefagy a döbbenettől, és nem hajlandó egészségügyi szükségleteire koncentrálni. Ilyenkor a performanszomat kiegészítem egy-két odavetetett pisipisike légyszi! felkiáltással, és bízom benne, hogy a címzetthez eljut az üzenet.

Ha a lánc hiányzik a repertoárból, akkor gyakorlatilag BIZTOS, hogy Buba előbb-utóbb ívben köpi ki a cumit. Ez esetben az nyilvánvalóan a kerület legundorítóbb pontjára esik, így nemhogy nem adom neki vissza, hanem ha tehetném, rituálisan el is égetném (jó, azt talán nem, de nyolc rétegben becsomagolom és otthon nagymosást, sterilizálást, fényezést kap).

Ha összeáll a menetfelszerelés, a házból való kijutás akkor is parádés, mert hiába van két lift, a földszinten vár minket hét lépcsőfok, és utána közvetlenül két ajtó: Szkülla és Kharübdisz. “Okos” tervezés eredményeképpen egymással szembe nyílnak, így hónom alá csapom Kalikát, lefutok, kiékelem a csapdákat, visszarohanok a járgányért és száguldunk kifelé. Imádkozom, hogy ne jöjjön senki, amíg kiérünk, mert ez alatt a három perc alatt biztos kézzel kell tartanom a kocsit és a kutyát is. Az esetek többségben sajnos akad forgalom, és ha Kali valamelyik arch enemy fajtársa az, akkor vagy koloratúrszoprán hangon üvöltök, vagy némán sokkot kapok, és minél gyorsabban menekülünk az eget verő hangzavar mellől.

Az utcán már nincs nagy probléma, ott csak azokat ugatja fejhangon, akik nálam kisebbek vagy nagyobbak, más a frizurájuk, szatyruk van, bicikliznek, beszélgetnek….vagyis azokat, aki nem én vagyok, vagy a legszűkebb család tagja.

Mivel meguntam ezt az idegnyugtató napirendi pontot, egyre inkább a kengurut kezdtem használni, ami egyszerűbbé tette az életet. Semmi ékelgetés, semmi cipekedés, nagy lendülettel kirúgom az ajtószárnyakat: mennyivel jobb érzés! Igaz, így a kutyával nem tudunk labdázni, de határozott léptekkel megkerülünk pár háztömböt – néha még a gyrosos bódét is útba ejtjük. Már ismernek: az őrült kismama antiszociális kutyájával és egyre nagyobb, rajtacsüngő babájával. Kérdezés nélkül készítik az extra csípős verziót, hagyma nélkül.

Amúgy Olívkának szerencséje van Kalival: nem fogok hazudni, nem levegőznénk ennyit mindennap, ha nem lenne muszáj. Tisztelem azokat a szülőket, akik fáradhatatlanul sétálnak a gyerkőccel, de nekem végigfut a jeges borzongás a hátamon, ha a kilométer és gyalog szavakat egy mondatban hallom. Ehhez képest meglepően sokat megyünk, ha szép az idő, alapfokú madártani ismereteket és falevélerezet-alaktant oktatok (nézd! fekete kismadár; nézd! zöld levélke). Szeretem, ha békésen alszik rajtam, de azt is, ha csillogó szemekkel nézi a nagyvilágot, minden és mindenki érdekli, ha csak másodpercekre is. Úgy pacsizza végig a sövényeket a kinyújtott kiskacsójával, mint az olimpiai futóbajnokok a nézők kezét, majdnem olyan extázisban is van.

Mire hazaérünk, biztosan elalszik, ha addig nem sikerült. Bő negyedóráig tart, amíg egy mackós finomságával bontom ki a rétegekből, vigyázva, hogy ne ébredjen fel. Kalika kötelességtudóan vár az előszobában, tudja, hogy nem jöhet beljebb, amíg nem esik át a lábfertőtlenítési szertartáson. Mire sorra kerül, én is legszívesebben visszafeküdnék félórát aludni DE körbenézek, és meglátom a visszanemtérő alkalmat a házimunka hatékony és zavartalan elvégzésére. Bekapcsolom a belső robotpilótámat – ha eszembe jut, a tévét is – és elindítom rutinszerű takarítási programomat. Első adag mosás be, rózsás arcú kisfióka meglesése, aztán szisztematikusan végigturnézom a helyiségeket, egy morzsa sem menekülhet.  A következő részben erről, az enyhén kényszeres rendmániámról írok nektek.

1 comment