Állatkerti korzoozások

Már az elején érdemes magunkban tudatosítani, hogy ha bébivel megyünk állatkertbe, az kizárólag miattunk legyen, mert a babát rohadtul nem fogja érdekelni. Mi először akkor látogattunk el a veszprémi állatkertbe, amikor Olívka három hónapos volt, igaz, deklaráltan Peti egyik születésnapi programpontja volt a túra, sejtettük, hogy egy csecsemő valószínűleg nem sokat fog még fel a körútból. Szerencsére otthon hagytuk az egész napi tápszer adagot (Buba akkor már/még kizárólag azon élt), amit amúgy gondosan előkészítettünk, ezért nagy ívben fordultunk meg az állatkert bejárata előtt, és bevettük az első plázát, ami útba esett. Egy lélegzetvétellel bundazsákot is vettünk (hidegebb lett, mint terveztük), és cumisüveget is, a segítőkész eladóknak hála pedig bekeverhettük az „anyagot”a pénztárnál. A kisasszony volt olyan toleráns, és pont ekkorra kezdett üvölteni az éhségtől – kínos lett volna, ha az autópálya közepén derül ki a malőr – így végül elégedetten és tokáig becsomagolva érkeztünk vissza az állatkerthez.

Aki járt már ott, az tudja, hogy elég meredek és kanyargós utak vezetnek az állatok között, a mi babakocsink pedig nem éppen terepjárgány, ezért kicsit kondizásba csapott át a látogatás. Olívka döntő többségében végigaludta az egészet – friss levegőn amúgy is reflexszerűen bébólint – így kijelenthetjük, nem sok nyomott hagyott benne az élmény (bennünk annál többet). A legjópofábbak talán a szabadon ugrándozó lemúrok voltak, akik érdeklődéssel figyelték az édesdeden szuszogó kisdedet, szinte hallottam, ahogy megvitatják egymással, hogy mi a bánat lehet ez a csupasz, rószaszín egyed. Az egyikük különösen bátor volt, és mikor Peti behajolt a kocsi fölé, hogy megigazítsa a takarót, azonnal a hátára pattant, onnan tanulmányozta a LÉNYT. Emlékül vettünk egy plüss makit, ami azóta is töretlen népszerűségnek örvend, megtalálta a helyét az itthoni állatkerti gyűjteményben.

Idén arra jutottunk, hogy március 15-ét a fővárosi állatkertben töltjük, feketeöves gorillaimádóként elsősorban a bébigorilla miatt. Kicsit abban is bíztunk, hogy egy több, mint egyéves baba már nyitottabban áll a programhoz, és most már perecet is tud enni (vagy praktikusan bármit a pacalon kívül), ha megint otthon hagynánk az ebédet. Nézzük a pozitívumokat: ilyen gyér forgalomban még sosem autóztam végig a Hungária körúton, parkolóhelyet is viszonylag hamar találtunk, ráadásul a jegyvásárlást is lezavartuk öt perc alatt.

Ezzel sajnos véget is értek a vidám részek, a konstans módon szemerkélő eső eleve nem segített, persze feltűnt, hogy már indulásnál is esett, de nálunk egy ilyen esemény legalább egy hónapos szervezés eredménye, ezért nem szerettük volna elnapolni. Az állatok – teljes joggal – köszönték szépen, de inkább behúzódtak valamilyen meleg lyukba, ahonnan vagy egyáltalán nem, vagy csak minimálisan látszottak, így például az oroszlánoknak a fenekét, a zsiráfoknak a lábait, a majmoknak pedig a távoli körvonalait csodálhattuk meg. A gorillaháznál ért minket a legnagyobb csalódás, bár teljesen érthető, hogy lezárták, és csak korlátozott mértékben engedték a látogatást az emberszabásúnak nem nevezhető embertársaink miatt, akik folyamosan kiégették vakuval az állatok agyát. Laza húszperces sort vártunk ki az esőben, mire beengedtek minket, tízesével lehetett belépni, és három percet engedélyeztek csak mindenkinek. Ráadásul kordonnal zárták el az üveget, így kb. három méter távolságból láttuk csak imádatunk tárgyait, egészen pontosan kettőt, a picinek pedig se híre, se hamva, gondolom az anyukájával együtt egy kellemesen meghitt és büdös sarokban sziesztáztak.

A kiselefánt azért kicsit kárpótolt minket, ahogy a két felnőtt között battyogott, az végtelenül bájos látvány volt, kár, hogy éppen ekkor kezdett igazán ömleni az eső.

Mindeközben Olívka mit csinált? Esőcseppeket vadászott a babakocsi esővédőjén, minden egyes lámpát áhítattal megvizsgált, és a látogatókat bámulta, az állatokat a legritkább esetben méltatta akár csak egy pillantásra is, azt hiszem kijelenthetjük, még nem állatkert érett. A zsiráf azért eljutott a tudatáig – nehéz lett volna figyelmen kívül hagyni, mert közvetlenül előttünk állt – és mintha az elefántra is ránézett volna egy másodpercre.

A gyűrűsfarkú makik itt is parádésak voltak, ugyanúgy szabadon kószáltak, mint Veszprémben, és hasonló áhítattal figyelték az akkor éppen alvó (mikor, ha nem épp most?) kishölgyet. Betettük a feje mellé a plüssmakit, ami különösen sikert aratott, emiatt aggódtam, hogy valamelyik rárabol, de a gondozó megnyugtatott, hogy vágják a cselt, nem elég szagos a kolléga.

Rendületlen kitartással masíroztunk végig az üres ketrecek előtt, a legszomorúbb talán a koalák régi helye volt, amit most Sárkányháznak hívnak, de pár kisebb „gyíkon”, és egy nem túl nagyra nőtt varánuszon kívül teremtett lelket sem találtunk ott, hiába vártuk, hogy Daenerys alászálljon valamelyik jószága hátán.

Arra jutottunk, hogy majd nyáron visszajövünk, mikor egy mellettünk sétáló család szó szerint ezt a következtetést vonta le, ezért lehet, hogy inkább mégsem. Anyukám szerint én kétévesen is lufiért üvöltöttem ki a lelkemet, és ugyanúgy tojtam a cukiságokra, mint a kislányom, úgyhogy megeshet, hogy nem érdemes elkapkodni a következő vizitet, ha csak nem a saját örömünkre szeretnénk eljönni.

* A borítókép illusztráció. Forrás: Pixabay