Ki takarít itt és ki takarít ott?

Akik ismernek, figyelmeztettek a baba érkezése előtt, hogy ne töltsek túl sok időt a házimunkával. Pontosan tudják, hogy amúgy is másodpercekben mérhető, amíg párhuzamba rakok mindent és mindenkit, aki rendetlenkedni mer, még a kutya is netten fekszik a kanapéján. Bár egy csecsemő életében az egyik legfontosabb pont a tiszta, rendezett környezet, sejtették, hogy itt túlkapások várhatók.

Peti konkrétan eldugta előlem a porszívót, miután hazaérkeztünk a kórházból. Őbubósága császármetszéssel született (az utolsó pillanatban úgy alakult, hogy lábbal lefelé akart megérkezni), ami után hat hétig nem szabad megerőltető fizikai tevékenységet végezni: úgy viszketett a tenyerem a takarítási vágytól, mintha csalánbokorba estem volna. Szinte titokban tettem-vettem, ha a friss apa éppen nem volt otthon, mert komoly szankciókat ígért, ha nem vigyázok magamra.

Azóta kialakult a napi rutin, de így is többször rám szólnak a családtagok, barátok, hogy inkább pihenjek, ha van egy kis időm. Minden anyasággal kapcsolatos magazin és szakkönyv ugyanezt javasolja, igyekszem megfogadni, de a gyakorlatban máshogy működik. Ahogy Olívka elalszik, eldöntöm, hogy én is bóbiskolok, vagy elintézek valamit, esetleg olvasok, de megakad a szemem az első hibán: nincs elmosogatva. Bepakolok Manuelaba, a mosogatógépbe, elrebegek egy por favort, kész, ez semmi nem volt. Gyorsan meglátogatom Giorgiot is, a költözéssel együtt vásárolt mosógépet, aki a legnagyobb támaszom. Két szennyestartóba gyűlik a használt ruha, egy a miénk, egy Bubáé. Olyan soha nincs, hogy valamelyik ne legyen tele, naponta két-három adagot mosok és szárítok meg, nyaralás után egy hónap kellett, amíg utolértem az alapállapotot.

Sokszor ábrándozom róla, hogy nem ebben a korban élek, de babázni egészen biztosan a 21. században a legkényelmesebb. Nem tudom elképzelni, ezt hogy csinálták anyukáink, nagymamáink, elég hatékonynak tartom magam, és motivációban sincs hiány, de ha kézzel kellene mosnom, csak az elvinné szinte a teljes napot. Gondolatban minden mosásnál leborulok az előző generációk és a mosógép előtt, szinte szégyellem magam, milyen kiváltságos helyzetben vagyok.

Ezen felbuzdulva beágyazok, összegyűjtöm a szemetet, kiteregetek, összehajtogatom és elteszem a tiszta ruhákat, kicserélem Kalika vizét, felporszívózok – ez a tündéri pici lány simán alszik a zajban, egyáltalán nem zavarja – felmosok, helyére teszem a kallódó dolgokat, és pár naponta végigtörölgetem a bútorokat. Kegyetlenül kiselejtezek mindent, ami nem kell: léteznek kényszeres gyűjtögetők, én pont ellenkezőleg, kényszeres kidobó vagyok. Felesleges szórólapok, vicikvacakok nem menekülhetnek, kvótát szabok magamnak, mit vehetek meg, annyira nem bírom elviselni, ha túl sok tárgy vesz körül.

Ha megállok egy pillanatra, ránézek az órára, és arra jutok, hogyha esetleg áttisztítom a hűtőt – semmi nagy volumenű dolog, csak egy kis sikálás a DM-es csodakendőkkel – akkor még marad húsz perc magamra. A hűtő mellett meglátom a konyhapultot, sohasem elég makulátlan, gyorsan ezt is végighúzom, nem fáradság. Néha – amikor teljesen elszabadul a bennem lakó Takarító Szörny – eszembe jut, hogy a lámpák is porosak, hetek óta idegesít, de mire észbe kapok, már az ablakokat mosom. Csak egyet, mert ez tényleg undi, na jó, még egyet. Oké, mindet, már teljesen mindegy.

A végén nyekegés koncert közepette fejezem be az utolsó simításokat, mert nincs olyan gyerek, aki ennyit tudna aludni. Gyorsan összecsapom, amit éppen csinálok, maradjon valami a következő „pihenésre” is. Azért senki ne gondolja, hogy nincsenek restanciáim, a vasalás intézményét például teljesen elutasítom. Nem tudom, honnan ered ez az ősi gyűlölet, de kizárólag akkor vasalok, ha muszáj, összeszorított fogakkal. A másik hiányosságom az erkély és a kinti előtér rendben tartása, ezeket hajlamos vagyok hetekig halogatni, főleg a poloskák miatt, akik az elsőszámú ellenségeim, igyekszem őket a legmesszebb elkerülni.

Olívka egyébként komoly érdeklődést mutat a háztartás vezetése iránt, aminek szívből örülök. Itt bizony „gyerekmunka” van, már most besegít, igaz, egyelőre inkább leszedi a ruhát a szárítóról, amit éppen előtte tettem fel, vagy kiveszi a mosógépből, amit beleraktam, de a ki és a be fogalma kezd már szétválni a fejében, nemsokára jó irányba leszünk.

Olyan intenzitással figyel mindent, hogy lassan össze tud dobni egy spenótot natúr csirkemellel, és a legviccesebb játék sem közelíti meg a papírtörlőkendő széttépését, vagy különböző zacskók zörgetését. Gyakorlatilag egy komplett játszótér van a lakás közepén, plusz külön szobája van, ezekben összesen több játékkal, mint egy gyengén felszerelt óvodában. Ezekben boldogan eljátszik, de az új dolgok sokkal izgalmasabbak, mikor bokáig tocsogó nyállal, ragyogó szemekkel elkezd vágtatva mászni a bedugott laptop kábel felé, kicsit újraértékelem az életemet. Az elmúlt másfél hónapban a hason rugózástól/térden ringatózástól eljutott odáig, hogy másodpercek alatt a lakás bármelyik pontjából eljut egy másikba, és kapaszkodva már körbesétál a karám körül. Innentől az együtt töltött idő teljesen átalakult, legalább a fele mentőakcióvá változott, a másik felében pedig intenzívebb játékká.

Erről az élményről írok majd a következő bejegyzésben, a változás általában nehéz, kizökkenti az embert a komfortzónájából, még akkor is, ha jó irányba visz. Az a legcsodálatosabb a gyereknevelésben, hogy folyamatos változás, ami néha megterhelő, de közben alig várom, hogy mit hoz a holnap, soha nem volt izgalmasabb az életem.

2 comments