Te mit választanál?

Szerencse, hogy az emberek így-vagy úgy, de valahogyan mindenképpen világra jönnek, mert a nők többsége – teljes joggal – a terhesség hatodik hónapja felé elkezd diszkrét pánikba esni. Olívka születése előtt annyira beparáztam, hogy mindenkit megbámultam az utcán, és arra gondoltam, hogy még ez is kibújt valahogy az anyjából: csak megoldom én is. Most olyan szempontból könnyebb volt a helyzetem, hogy pontosan tudtam, mire számíthatok, mivel hamar kiderült, hogy ezúttal is császármetszés lesz, de azt nem gondoltam, hogy a folyamat ennyire más két kórházban.

Miért váltottam? Egyrészt elköltöztünk, így Kelenföldre járni sok szempontból (főleg adminisztratív okokból) nehézkes lett volna, másrészt orvost is szerettem volna cserélni. Az előző doki szakmailag teljesen korrekt volt, de a pénzhez közeli szoros kötődése a végére erősen zavart, összességben viszont őszintén nem tudom, melyik szülés volt egyszerűbb. Sorra veszem a különböző szempontokat, hátha valakinek segít, azt azért elárulom, hogy nálam könnyebben nő nem nagyon adott életet két gyereknek, már-már pofátlanul megúsztam az egészet.

Terhesgondozás

Ebben egyértelműen a Szent Imre a nyertes, tiszták a szabályok, mindig tudtam, mikor és hova kell menni. Orvosi vizsgálatra magánrendelésre jártam, így azt sokszor munka előtt vagy után megtudtam oldani, kiszámítható módon zajlott az egész. A bejelentkezéseket pillanatok alatt elintéztem telefonon, akkor még nem tudtam, ez mekkora előny. Ehhez képest a Honvéd Kórháznak két telephelye van, és amíg maga a nőgyógyászat a központiban kapott helyet, a vérvételeken kívül minden vizsgálat (ultrahang, CTG…) csak a másikban elérhető, így eshet meg, hogy sokszor többórás várakozás után sem lettem semmivel sem okosabb, mert amit nem látható szabad szemmel, azt ott nem tudták megállapítani. A végén persze egy vagyont fizettünk mindenféle magánrendelésre, és az ultrahang vizsgálatokat is a Czeizel intézetben intéztük, mert itt megszületett volna a gyerek, mire egyáltalán telefonon bejelentkezhettünk volna. Nem túlzok, volt olyan nap, mikor huszonnégy alkalommal hívtam őket különböző napszakokban, tudom, hogy a dolgozók folyamatosan teszik a dolgukat, de kevés az ember. A „legszebb” történet talán a terhességi cukorbetegséghez kapcsolódik, sajnos félúton kiderült, hogy csökkent glükóz toleranciám van, ezért onnantól diétáznom kellett. Ebben elvileg diabetológus segít, és kifejezetten szigorúan kell venni, mert komoly gondokat okozhat, ha elhanyagolják. Ehhez képest erre a kórházban összesen egy emberük van (halkan jegyzem meg, ez az Észak- magyarországi terhes diabetológiai központ, ahova vidékről is átküldik a pácienseket), aki történetesen nyáron három hét szabadságra ment – majd utána nem sokkal később még kettőre. Ha ezen múlik, Lettike akár három fejjel is születhetett volna, így ezt is magánúton tudtuk csak végig követni, de nem bánom, mert egy végtelenül jófej doktornő figyelt rám, még vércukormérőt is kaptam tőle kölcsön. A Podmaniczky utcai telephely ráadásul vicces, mert még véletlenül sem helyesen vagy egyértelműen vannak kitáblázva a különböző részlegek, így 38 hetes terhesen, kánikulában az őrjöngő másfél évessel együtt kincsvadászatot játszottunk, mire megtaláltuk a megfelelő szobákat.

Kórház, ellátás

Ebben döntetlen az állás, egyik sem egy magánklinika, de teljesen rendezett és normális körülmények voltak mindkét helyen, ebben talán a Honvéd Kórház még egy hajszállal profibb. A szülőszobákat egyik intézményben sem láttam, mert mindegyikben műtöttek, de a gyermekágyi osztály mindegyikben európai színvonalú. Ugyanúgy háromágyas szobákban kaptam helyet, amikhez minden alkalommal külön mosdó/zuhanyzó tartozott, ami első hallásra hibátlan, örültem, hogy nem leszek egyedül. Utólag viszont biztos, hogy egyszemélyes szobát kérnék, akár sok pénzért is, nem azért, mert Lady Gaga vagyok, hanem mert másképp nem lehet pihenni, tényleg. Arra számítottam, hogy jól kialszom magam, mielőtt hazamegyek (hahahahaha), ehhez képest nonstop negyven csecsemő üvöltését hallottam, hármat egész testközelből, ráadásul folyamatosan égett a villany, soha nem volt sötét. Nem tudom, milyen idegrendszere van a nővéreknek, de ez az a munka, amitől két napon belül bekattannék, soha életemben nem voltam ennyire fáradt (még most sem!), mint mikor elindultunk haza. Otthon a két gyerekkel és az éjjeli etetésekkel együtt is úgy éreztem magam, mintha gyógyszanatóriumban lennék, azóta ez némiképp árnyalódott, de még mindig nem cserélném el, akkor sem, ha gyakorlatilag itt sem alszom semennyit sem. A parkolás a Szent Imrénél könnyebb, és ott adott összegért be lehet állni, a Podmaniczky utcánál ez viszont teljesen megoldhatatlan. A hazaérkezés napján pont zuhogott az eső, Peti nem tudott beállni a kórház területén belül, sőt, őt magát sem akarták beengedni, mert lejárt a látogatási idő. Elég határozottan jelezte, hogy mivel most engedtek el minket, ő bizony bemegy, ezért egy darabig díszkísérettel érkezett. Az autóval végül a kórház előtti járdán sikerült megállnia, és mivel két gyerekülés is van már az autóban, Lettikét a Dózsa György út felőli oldalon kellett betennünk, a járda felőli oldalon már Olívka ülése volt. Ahogy bekötötte, jött egy busz, rádudált, és direkt telibe fröcskölt mindkettőnket, szerencsére az újszülött csemete nem kapott a sárfürdőből, mert pont előtte csukta be az ajtót, de az egész kerület zengett az üvöltésétől. Én majdnem sírógörcsöt kaptam, nem így képzeltem a megérkezésünket, ráadásul utána jó negyedóra volt, mire a bkk jegyzőkönyvbe vette az esetet (azóta kaptunk hivatalos választ, persze szerintük nem hibázott a sofőr). Szerencse, hogy a baba megúszta, mert apa azóta börtönben ülne. Halál komolyan közölte, hogyha Lettikére rázúdult volna ez a koszos cucc – nem kicsit fröcsköltek le minket, konkrétan úgy néztünk ki, mint aki meghentergett egy pocsolyában – akkor ő üldözőbe vette volna a járatot, és egyszerűen letépte volna róla a sofőrt, majd agyonveri. Az a helyzet, hogy én is segítettem volna, szóval érdemes jó parkolóhelyet találni az ilyen esetek megelőzése érdekében.

Személyzet

Nem kérdés, egyértelműen a Honvéd Kórház a befutó, elsősorban azért, mert ott normális létszámban vannak dolgozók. A Szent Imrében néha teljesen kihalt volt az egész osztály, hajnalban ott korzóztam a kérdéseimmel és a kétségbeesésemmel (na meg a vérző kezemen kicsúszó kanüllel). A császármetszés helye saját férjem véleménye szerint is úgy nézett ki, mint Ackbar admirális feje, de a hazajövetel előtt két órával még úgy kellett vadásznom valakire, aki ránéz. A csecsemős nővér tüneményes volt, de csak naponta két órát töltött bent, és körülbelül huszonöt kismama várt rá, Olívka kiskönyvét pedig elhagyták, ami miatt azóta is dühös vagyok, ha eszembe jut. Ezzel szemben a Honvédben legalább két ember mindig ott ült a pultnál, és bármikor bármi bajom volt, biztosan megtudtam kérdezni valakit. A vizitek is sokkal kiszámíthatóbb rendben történtek, bár néha itt is várni kellett, főleg mielőtt a zárójelentéseket kiadták, de le a kalappal, minden plusz pénz nélkül olyan lelkiismeretes munkát végeztek, ami miatt nem lehetek elég hálás. Az orvosom is nagyon jó választásnak bizonyult, bátran leírom a nevét, Dr. Kiss Attila, aki utánanéz, az kivétel nélkül dicsérő véleményeket talál róla, nem véletlenül. Vérprofi, kedves és türelmes, alaposan előkészít mindent, talán az egyetlen hátrány vele kapcsolatban az, hogy tőlünk baromi messze van a magánrendelése (Újpest végében), de ettől eltekintve kifogástalan szakember és ember.

Hogy mi a végkövetkeztetés? Fogalmam sincs, én határozottan úgy érzem, befejeztük a családbővítést (erről részletesebben a következő bejegyzésben írok, Lettike nem éppen demóbaba, de imádom), de ha szülnék még valaha, nem tudom, mit tennék. Szerencsére a kérdés elméleti, de mivel a nőgyógyász a kiindulópont, és abban biztosan nem váltanék már, ezért valószínűleg újra a Honvéd Kórházat választanám.