Jár a baba, jár

Elindult a birodalmi lépegető üzemmód, nem is akármilyen intenzitással. Hazudnék, ha azt mondám, hogy váratlanul ért ez a fordulat, hónapok óta totyogott a rács, asztal és egyéb tárgyak mellett, de akkor is megdöbbentő a viharos váltás. Talán a születése óta most hatódtam meg a legjobban, amikor először sétáltunk a lakásban kézen fogva, annyira régóta elképzeltem ezt a pillanatot. A pátoszt hamar felváltotta a konstans röhögőgörcs, mert a kezdeti próbálkozások kicsit döcögősre sikerültek, ahogy Peti finoman rámutatott, Olívka úgy járkált, mint Gyula bátyánk fénykorában, mikor a kelleténél eggyel több unicumot ivott a sör mellé. Buba a következő módszerrel dolgozott: erőből nekilendült, futott pár lépést, enyhén balra dőlt, aztán nagy ívben jobbra korrigált, és fenékre huppant. Majd mindezt addig ismételgette, amíg már az egész lakáson keresztül tudott menni esés nélkül, és mióta rájött a technikára, megállíthatatlan.

Mc Hammer az “éppen beszartam” típusú gatyájában totyog 

Probléma nélkül feláll guggolásból, már a kézenfogást sem kéri, köszöni szépen, majd ő egyedül megoldja. Néha akkorákat vágódik, mint az ólajtó, de meg sem rezzen, hanem felpattan és robog tovább, anya meg meredt szemekkel hápog a sokktól. Az eddig is egyre szűkülő „felnőtt” élettér tovább csökkent, gyakorlatilag megszűnt, a potenciálisan halálcsapdaként funkcionáló lakberendezési tárgyak száma viszont végtelenre nőtt, állandóan követni kell a kisasszonyt. Kalinka kutya javai (játékok, kutyatáp, jutalomfalat) különösen izgatják, eleinte azt hittem, meg tudom neki tiltani, hogy elkobozza őket, de aztán hamar feladtam, most már nézni és tapogatni is szabad őket, csak a nyalogatás/evés tilos. Nem mintha nem próbálkozna, szórakozhatok én irgumburgummal meg hinnye no, ezt nem szabad! felkiáltásokkal, konkrétan arcon röhög. Nehéz nem visszanevetni, de mikor teljes erővel üti szét a laptop klaviatúráját (ezzel egészen extrém üzeneteket küldve a facebook ismerőseimnek), vagy átprogramozza a bébiőr funkcióit, akkor hamar elillan a jókedvem. Utóbbit mire visszaállítottuk Petivel, körülbelül félóra susogás előzte meg, mert lefekvés előtt döbbentem rá, hogy nem hallok semmit a szobájából. Nem akartuk felkelteni, azért ki kellett csempészni a szobájából a babaegységet (a szülőit nyomkodta el a hálószobában), hogy aztán kint suttogjuk végig a walesi bárdokat, mire megtaláltuk a jó beállítást. Azóta azt sem engedem neki, hogy csak egy röpke másodpercre is elinduljon a készülék irányába, de baromira egyenlőtlen és meddő harc ez, mert mindenben megtalálja a potenciált. Hiába rakok ki neki egy platónyi játékot, teljesen hidegen hagyja, cserébe sugárzó arccal rohan a veszedelembe, láttátok volna a döbbenetét, amikor bezártam előtte a fürdőszoba ajtaját.

Az egyre rutinosabb versenyző stílusos outfitben ronygol végig a lakáson 

Megvettük neki az első kinti cipőt (ami még kiscsizma) – olyan ráadni, mint egy vágtató lovat divatos, fűzős saruba kötözni. Ki is próbáltuk az első igazán meleg tavaszi napon, ahogy a cukrászda előtt keringett velünk – életében először betonon taposva – az is olyan élmény marad, ami életem végéig boldoggá tesz. Alig várom, hogy stabilan szép idő legyen végre, nagyon szüksége van egy kifutóra, ahol nem szólok rá állandóan, hogy mit ne döntsön magára, a kinti terep is kihívás lesz, nincs kétségem, de ott legalább igazán teret adhatok a tomboló energiáknak.