Fut, robog a kicsi kocsi

Babakocsit választani és az azzal közlekedni körülbelül olyan kihívás nekem, mint megmászni a K2 csúcsot (a Csomolungma a CSOK igénylés, azt semmivel sem lehet felülmúlni). Sosem felejtem el a pillanatot, mikor enyhén sokkos állapotban álltunk a babakocsi tenger közepén, és próbáltuk kitalálni, melyiket vegyük meg. Hiába olvas végig az ember rengeteg cikket, összehasonlító elemzést, a végén kiderül, hogy legalább fél napot kellene valós körülmények között eltölteni az adott járgánnyal, hogy tényleg értelmes döntést lehessen hozni. Szerencsére nagyon leegyszerűsítette a dolgunkat a tény, hogy akkor még csak egy kis Yarisunk volt, aminek a csomagtartójába kétféle kocsi fért bele a százas nagyságrendű kínálatból, így viszonylag hamar eldöntöttük, melyik legyen. Más kérdés, hogy azóta új kocsit kellett vennünk, mert rossz nyelvek szerint Scania kamionra lenne szükségünk családi autó gyanánt, ezért most már bármilyen babakocsink lehetne.

Nem mondom, hogy ilyen lehetőségek között ezt a típust választanám, de ez van, rendületlenül használjuk, úgyis nemsokára sportkocsira váltás következik. Nem bébi jaguár lesz az sem, de legalább már halványan kapisgálom, hogy mire kell figyelnem: mindez keserves tapasztalás eredménye. Az oktatóvideókon egy kedves néni – néha bácsi – ruganyos léptekkel, kifinomult szertorna gyakorlatok segítségével mutatja be a kiválasztott babakocsi funkciót, trükkjeit, minden egyszerű, praktikus és vidám. Figyelem: NE. HIGGYÉTEK. EL! Ahol ők egy gombot megnyomnak, az neked húszperces agónia lesz, mert vagy nem találod a gombot, vagy nem tudod benyomni, vagy mást nyit ki, mint kellene, és kicsapja mindkét szemed. Ahol finoman leemelnek egy elemet, mert csak négy patent tartja, ott neked legalább csípőfogó, de inkább a férjed teljes testi ereje kell majd, hogy amolyan répamesés jelleggel húzzátok, húzzátok, amíg ki nem szakad az egész a francba. A lyukak formája nem passzol a beléjük tartozó elemekével, és ha azt hiszed, hogy a videó helyett a használati utasítás megoldja a gondjaidat, nagyot tévedsz. Én hieroglifákat ugyan tudok olvasni, de egy-két piktogram megfejtése bizony tovább tartott, mint pár sor hieratikus szöveg lefordítása. Mikor rájöttem, hogy valami elképesztően blőd dolgot nem fogtam fel, akkor persze a fejemet csapkodtam a falba, de most már rutinosan nyomok, tolok, kattintok, emelek.

Mindez szép, adott egy közepesen használhatatlan verda, nagyjából kiismertem a kis rohadék furfangjait, de most jön a java: a való élet.

A jobbik eset az, ha autóval megyünk valahova, de így is legalább negyedórás performansz az indulás. Ahhoz, hogy egy több rétegbe csomagolt babát – aki esetleg még tiltakozik is, vagy alszik – a hordozóba/gyerekülésbe applikáljunk, nem árt előzetesen némi magnéziumkúrát alkalmazni. Láttam én már olyan apukát, aki dühében az autó melletti kukákat bántalmazta (semmi személyes, csak rosszkor rossz helyen voltak), mert idegbe jött, hogy a felszerelés állandóan elcsúszott az ülésen, és nem lehetett rendesen bekötni. Ismerek olyan anyukát is, aki eközben az akkor nyolckilós kisdeddel a kezében az esőben álldogált, és visszafogottan káromkodott magában, mialatt kínjában majdnem röhögőgörcsöt kapott. Ha minden sima, és a gyermek biztonságban a helyére kerül, a babakocsiból még akkor is könnyen kipotyoghat a fél felszerelés, mialatt összehajtjuk. A takaró és játékok rendszeresen tökig sárosak lesznek, ha nem elég kifinomultak a reflexeink, és a bébiételek is hajlamosak hangos csattanással menekülőre fogni a dolgot. Hogy miért nem teszem őket a pelenkázó táskába? Egyrészt az előbbiek szimplán nem férnek bele, akármilyen Houdini trükkel próbálom tömöríteni őket, a kaja meg hm… szeret beleömleni a táskába, zacskó ide vagy oda.

Ez volt egy egyszerű és elegáns megoldás, nézzük, milyen a tömegközlekedés. Annak ellenére, hogy az emberek 95 százaléka – velem legalábbis – elképesztően segítőkész és kedves, így is ömlik rólam a víz, mire a kemény mínuszokban pár megállót utazunk. Tényleg egy szavam sem lehet, mert a lehető legritkább eset az, amikor egyedül kell le vagy fel cipelnem a babakocsit, de az így is minimum tizenöt kiló (plusz a felszerelés legalább öt), és ha olyan bátor vagyok, hogy vásárolok pár kilónyi pluszt, akkor hamar a huszonöt kilós álomhatár felett találjuk magunkat. Azon senki sem lepődik meg (sajnos), hogy a bkv keretein belül gyakorlatilag minimális az akadálymentesítés, de maguk a cél épületek is trükkösek tudnak lenni, különösen a régi bérházak a magas, csúszós lépcsőikkel. Külön ima, hogy lift legyen mindenhol, ahol emeletre kell menni, és ne találkozzunk egyszerre túl sok babakocsival, mert pillanatok alatt dugók születnek. Még friss az élmény, tegnap egy kifejezetten nagy bevásárlóközpontban jártunk, ahol három emeletre sikerült egy pelenkázóhelyiséget számolniuk, na az M7-esen áll ilyen sor júniusban, egy szép szombati délelőtt. Legalább tíz cukorfalat várta, hogy a felesleges mellékleteit eltudja távolítani a kedves anyuka, maga a helyiség egy nagyjából négy négyzetméteres tér volt, ahova négy babának, szülőnek és kocsinak kellett volna beférnie egyidőben.

Mi mindebből a tanulság? Olívka már stabilan lépeget, ezért én bizony erőteljesen ösztönözni fogom, hogy minél előbb minél több kilométert pakoljunk ezekbe a kis lábacskákba. A teljes önállóság persze azért még messze van, de már látom a fényt az alagút végén, ami az első kinti kiscsizma formájában maniszfesztálódott.