Este van, este van: ki nincs nyúgalomba?

A kérdés minden szempontból költői, nem kell sokat találgatni. Régebben fogtam az illatos, jóllakott bubácskámat, betettem a helyére, és arra sem volt időm, hogy a jóéjt puszit kommentáljam, mert már aludt is. Meséltem, énekeltem neki, de csak az idegrendszere fejlesztése kedvéért, amúgy felesleges volt, mert már egy kukkot sem hallott belőle. Utána kiosontam, és tádámm: az altatás ezzel véget is ért. Néha később nyekkent egyet, akkor kétségbeesetten oda-vissza tapogattam az ágyát a cumiért (legtöbbször a földön feküdt az ágy mellett), gyorsan visszadugaszoltam a gyermeket, aki így vidáman horpasztott tovább.

Ne utáljatok, hogy ilyen disznó szerencsém van, ünnepélyesen bejelentem, hogy ezt most többszörösen visszakaptam. Hajnalban már három hónapos kora óta csak egyszer ébred fel, és akkor öt perc alatt beszippantja az aktuális tápszer adagját, de a többi elalvás külön programmá változott. Az utóbbi hetekben úgy döntött, hogy letojja az én elméletemet a napközbeni két alvásról, elég lesz neki egy is. Nem az, mert ha nem jól jön ki az ütem, vinnyog a fáradtságtól, ezért megesett, hogy este hatkor elaludt amúgy rendesen, éjszakai üzemmódban. Minden anya aranyszabálya – az enyém legalábbis biztosan – hogy alvó gyereket semmilyen körülmények között nem szabad felkelteni, ez alól csak a közvetlen életveszély kivétel (meg ha a kocsiból fel kell vinni a lakásba, meg ha a babakocsiba be kell rakni, mert pl. orvosi vizitre kell menni, de ezt hagyjuk inkább). Ennek megfelelően nem ébresztettem fel, cserébe ő magától úgy döntött hajnal negyed egy tájékán, hogy köszöni, jól kipihente magát, ezért órákig tartó küzdelem lett, míg újra elaludt.

Amúgy a világ legkedvesebb teremtése tud lenni, sokszor egyetlen hang nélkül, kifejezetten sokáig elszórakoztatja magát az ágyban ébredés után, akár sötétben is, csak egy-egy sikkantás árulja el.

Ezzel nincs is gond, ellenben az új módival, ami a következő (mindegy melyik napszak, pontosan ugyanaz a menet): laposakat pislog, nyűglődik, egyértelmű, hogy álmos. Rácsapom a csípőcsontomra, útközben fél kézzel begyűjtöm a cumit, teát, leoldom a nyálkendőt, irány az ágy. Beteszem, betakargatom, és ekkor egy durva kötöttfogású birkózás következik. Ha nem tartom meg oldalfekvésben, akkor szempillantás alatt fordul egyet és felpattan állásba, rugózva kapaszkodik a rácsba, és már indul is a parti. Innentől buktam a projektet, ha van rá mód, megakadályozom, de fullkontaktban még sem nehezedhetek rá. Először lágyan, negyedóra múlva már üvöltve suttogom a csicsijjabubáját, utána az icipici lencsi lányka feat. jár a falióra tik-tak jár következik, ha ez sem segít, akkor az első kört ő nyerte. Kimegyek, hagyom, hogy rója a kis köreit, behajtom az ajtót, és várom, hogy mikorra erősödik a panaszos nyüsszögés farkas vonyítássá (percek kérdése). Anya gyenge: berontok, hogy megmentsem kisfiókámat a hiányom okozta világfájdalomtól, persze ahogy meglát, hatalmas vigyor terül szét a pofiján. Az ágy környéke romokban: a feje fölött lógó függőjáték tartószerkezete majdnem kilencven fokban lehúzva (mióta eléri az alsó pillangót, az egész cuccot együtt izomból lerántja), az alvós játékok kidobálva a földre, a rácsvédő agyontaposva. Próbálom felvenni a Steven Seagal arcot, de ahogy rám ragyog, heroikus küzdelmet vívok magammal, hogy ne puszilgassam agyon röhögés közben. Előadom a komoly „ezt nem szabad Olívkám, tényleg aludjunk” monológot, de látom a szemén, hogy pontosan tudja: én sem gondolom komolyan. Elindítjuk a második kört a fentiek szerinti napirendi pontokkal: stabil oldalfektetés, kitart-kitart-kitart, suttogva hörgés. Jó esetben sikerrel játok, rosszabb esetben minden ismétlődik, azzal a kivétellel, hogy kicsit tovább várok, mikor másodszorra visszamegyek. Ilyenkor már kezdek valóban ideges lenni, ő is, olyan erővel rúgja a támlát, hogy emeletekkel odébb is hallják. Ha nagyon pörög, inkább kiviszem, nem erőltetem az alvást tovább. Vagy magától rájön, hogy mégsem lenne ez olyan rossz ötlet, és bekómál, vagy nem, és akkor ez a szundi bizony kimarad, nekem kell számolni a következményekkel.

Amíg látom rajta, hogy szenved az álmosságtól, csak túllépte a kritikus pontot, addig nem adom fel. Kiveszem, és ringatással, új plüssökkel (nem a basic alvós társakkal) bódítom el, néha egyszerűen még éhes, akkor kap valami gyorsan megehető ételt, és tele pocakkal szuszoghat. Sajnos a napi három altatásból legalább kettő vadállatias küzdelemmé vált, ami minimum fél-fél óra, estefelé azért jobb az arány, mert megszokta kiskorától, hogy a sötétben alvásidő van.

Azért nem csüggedek, egyrészt ez a fejlődés jele, tetszik neki, amit tud, és gyakorolni akarja, ezért ennek szívből örülök, másrészt folyamatosan változik. Ahogy az öltözködésben is volt egy „verekedős” korszaka, amit mostanra kinőtt – kifejezetten kooperatív, dugja a kezét-lábát-kobakját, ahova kell – úgy remélem, ez is szépen lecseng majd.

Alig várom, hogy majd úgy hallgassa végig az esti mesét, hogy már figyelmesen követni tudja a történetet, és közben szépen belebólint az álomba. Drukkoljatok, hogy ne felejtsem el, nem szabad a rácson keresztül benyúlkálva simogatni a buksiját, miközben duruzsolok neki, mert a múltkor is beragadtam. Kicsit pánikba estem, mert elképzeltem, ahogy Peti arra ér haza, hogy tőből kitéptem a karomat, vagy az egész oldalrácsot, és ha elfogadtok egy jótanácsot: MINDIG tartsátok a telefonotokat elérhető közelségben.

Ezzel a poszttal végigértem a napunk fontosabb stációin, mostantól önálló témakörökről fogok írni, jövő héten kissé sablonosan, de egyben stílusosan az ünnepvárásunkat fogom megosztani veletek.

1 comment